Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Kőhegyi Mihály: Találkozásaim László Gyulával
Na - mondom magamnak -, be is fejezted a felvételit. De azért sötétedésig vártam reményvesztetten, mert egyre fogytak az emberek körülöttem. Egyszer csak - már hárman maradtunk mindössze - szólítják a nevemet. Bementem. Akár egy vallató szoba. Középen egy hosszú asztal, tucatnyi kérdő arcú emberrel, vele szemben egy szék a szoba közepén. Olyan árvának, kiszolgáltatottnak, elhagyatottnak éreztem magam, hogy alig mertem ráülni. Középen egy szolid arcú, öregebb nő. Azt mondja:- Magától nem kérdezünk semmit szakmailag, mert neves régészek mindent megírtak magáról. Parancsoljanak az elvtársak. És az elvtársak kérdeztek mindent: kik, mik a szüleim, hol van az a Katymár. Ah, a déli határon, a láncos kutya szomszédságában? Mik történnek ott? Apja kisbíró, anyja takarítónő a községházán? Külföldön élő rokonai?... és így tovább a végtelenségig. A jóságos nézésű megszánt és azt kérdezte: Hova menne, ha felvennénk? Melyik tanszékre? Mire én rávágtam: László Gyulához. Önkéntelenül, azt sem tudtam tanít-e az egyetemen, van-e tanszéke. Félig bódulatban, önkívületben a sok kérdés után. A jóságos néni arca felderült. Azzal búcsúzott, hogy akkor találkozunk szeptemberben. Hittem is, meg nem is. (Később találkoztam a jóságos arccal. Kiváló művészettörténészünk, Zádor Anna volt.) Ez volt a második - még arctalan- találkozásom László Gyulával. Aztán a nyáron jött egy nagypecsétes, hivatalos levél. A cikornyás és kacifántos szocreál szövegből („Dolgozó népünk Önt méltónak találta... és ilyen stílusban tovább.) Alig győztem kihámozni a lényeget: felvettek. Akkorát rikoltottam örömömben, hogy szüleim és a községházán megfordulók (ott laktunk szolgálati lakásban) felkapták a fejüket. Azt hitték megbolondultam. Az egyetemen, az első napok tétova ismerkedése után kezdődött a komoly oktatás. Az első évet mindenki együtt hallgatta. A II. évben szakosodtunk. Egy percig sem volt kétséges, hová jelentkezem: László Gyula tanszékére. Magával ragadó órái, veretes és igényes nyelven tartott előadásai, elbűvölő egyénisége, bámulatos rajzkészsége (sokszor rajzolta fel a Kárpát-medence térképét két kézzel, jobbját balról jobbra félkörösen, balját jobbról balra mozgatta. Felül kezdte a kissé beugró lengyel határon, és amikor alul összeért a két kéz, készen is volt a térkép) ámulatba ejtette hallgatóit. Rajongásig szerették, s ez ütött később vissza. Egyenletesen, egyfolytában a hívei sorába szegődtem haláláig, halálomig. „Különcségeimet" is segítette. így fértem hozzá a Babits hagyatékhoz, amikor azt szigorúan őrizték. Belia Györgyhöz, a Széchenyi Könyvtár kézirattárosához írott sorainak megvolt a hatásuk. Ajánló leveleivel kerültem kapcsolatba Kiss Lajossal, a néprajztudomány nagy öregével; Supka Gézával, a kiváló régésszel, szerkesztővel, politikussal, a könyvhét kezdeményezőjével; Jankovich Miklóssal íróval, szerkesztővel; Tóth Árpád költő és Papp Károly író özvegyével, és más, a maguk korában neves-nevezetes emberekkel. László Gyula ajánló sorai megnyitották az ajtókat és az embertelen korban félve összeszorított szájakat. Sok olyat meséltek, amit érdemes lett volna leírni. Örökké sajnálni fogom, hogy nem így történt. Ez volt a harmadik, immár igazi találkozásom László Gyulával. Tanár és tanítvány viszonya öreg és fiatal kolléga baráti kapcsolatává nemesült. (Nem én mondom, László Gyula fogalmazott így.) Elmondta terveit, félig kidolgozott felfedezéseit. Tudta, hogy nem alakoskodom, mindig megmondom, amit gondolok róluk. (Úgy 100
