Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Jász Attila: Párbeszédkísérlet (Szigeti László beszélgetése Mészöly Miklóssal)

távolságtartóbban kérdezett, ami persze nemcsak az idő függvényében értelmezhető, hanem a kapcsolat minőségében is. Mészölyhöz érezhetően közvetlenebb, baráti szálak fűzik.

A beszélgetés a családfától, a családi háttértől indulva nagyon hamar, tíz oldal után eljut, az egyik állandó mészölyi témához, a fikció és a valóság viszonyához, igaz, csak belekapva és érintőlegesen, hogy egyre szűkülő körökben, később újra és újra visszatérve, kifejthesse véleményét. E beszélgetés bipolaritása jellemzően a következő pillanatokban-lapokon azonban ismét a családi életéből villant fel fragmentumokat, amelyekből például kiderül, már akkor is kényszerű kívülállás jellemezte. A személyes élmények meséléséből pedig rendszeresen visszacsúszik a bölcselő pozíciójába. A saját háborús élményei kapcsán mondja el, miért nincs jó, magyar háborús regény, s miért nem tudta megírni a sajátját. A vesztes és a győztes pozíciója egyértelmű, mondja, a megtámadottaké erkölcsileg pozitív, a „főbűnös" pedig öntisztuló művészetet tud produkálni. De a háborús bűnrészesség pozíciója, a miénk, abszolút problematikus stb. Ahogy azonban az életrajz nyomán haladva elérkeznek a pályakezdő Mészölyhöz, érintőlegesen folyton felbukkannak az életmű környéki dilemmák. Állandóan visszatérő motívum az alkotómódszer elemzése és körülírása, az élet és mű elválaszthatatlanságának hite, a valósághoz, mint igazsághoz való ragaszkodása, a személyes történetek háttérbe szorítása, erotikus viszonya a természettel, a másság hirdetése és elfogadása, erősen racionalista beállítottsága ellenére az élmények fontos és előhívó jellege, a nyelv, mint otthon és haza... Ezek valóban olyan fogalmak egy író eszköztárában, amelyekhez több ízben is vissza kell/lehet térni, vissza- és előrelapozni a következő utalások függvényében. Vannak azonban olyan személyekről szóló megállapításai és anekdotái, amelyek oldják és felületes olvasásra is alkalmassá teszik ezt a beszélgetéskönyvet. A két legjellegzetesebb ilyen alak Füst Milán és Hamvas Béla, mint a másság reprezentatív (számára analóg?) lovagjai. Hamvast azért tiszteli, mert az egyetemes tradíciókat szubjektív módon, „én-centrikusan" meri feldolgozni, Füstöt pedig az irodalmi életben kivívott sajátos pozíciója miatt. Egy Mészöly által megélt történetben is felidéződik alakja. „Feleségem doktorátusi meghallgatásának az egyetem részéről ő volt az egyik opponense, és az öreg a rá jellemző autoritárius megoldással telefonon közölte, hogy reggel menjek el érte abba a szállodába, amelyben lakott, és vigyem be őt taxival az egyetemre. Hitelesítendő az öregségről írt eszmefuttatásait, azzal érvelt, hogy fáradt és nagyon megöregedett, iszonyú nehezen mozog, s erre olykor-olykor még rá is játszott. Aztán egy váratlan pillanatban, amikor nem néztem oda, úgy ugrott föl, mint ifjú balett-táncos korában. A sajnálatra és tiszteletre méltó megöregedett professzor szerepét nekem is eljátszotta, majdnem úgy, ahogy a megfáradt zsenit a szigligeti Zsuzsannák között, kicsit mégis másként. Indulás előtt a szálloda éttermében rendelt reggelit, s miután a pincér behozta a menüt, Füst a bájos gusztustalanság határán lebegő színjátékba kezdett. Először a vajkockát kézzel a szájába tette, a felét leharapta, s minden nélkül rágta, megmaradt felét pedig ujjával kente a zsemlére. E szinte játékosan lelassított művelet közben eszébe juthatott, hogy hosszú szárú fűzős cipőjét a nagy hasa miatt nem nagyon tudja majd bekötni. »Kösd be a cipőm!« parancsolt rám egyszerre kedvesen és visszautasíthatatlanul, s míg ő az asztal felett reggelizett, én az asztal alatt befűztem és bekötöttem a cipőjét." Van egyébként egy másik, hasonló története is Füstről, amelyben Szigligeten a gimnazista lányokkal kezet csókoltat magának, erre utalt az idézetben. Felbukkannak az egykori sérelmek elősorolásai is, mintha persze nem lennének annyira fontosak - de hát kinek lennének azok?, őszintén -, a kényszerű kívülállás okai, amit majd később a tudatos elkülönülés vált föl, viszonya a népnemzeti és az urbánus csoportokhoz, az induló Újholdból való radikális kirekesztettsége, amin még Nemes Nagy Ágnes - akit szintén a másság harcosaként jellemez - évtizedeken át tartó barátsága is alig tud enyhíteni. Rónay György és Lengyel elleni kirohanásai igazából nem vehetők komolyan, inkább csak egy érzékeny lélek reakciói, melyek felpezsdítik az egyébként zömében bölcseleti jelleggel folyó, s néha egészen lelassuló beszélgetést.

Tulajdonképpen Mészöly se a konkrét műveiről, se az életéről nem beszél kielégítő módon, mondhatni, nem mesél, hanem a kettő között egyensúlyozva etikai-esztétikai nézeteit fejti ki töredékesen. Azonban, mint a rendhagyó, beszélgetős könyveknél lenni szokott, vannak üresjáratok is, amikor a kérdezett nem a kérdésre válaszol, ami hosszabb-rövidebb elkalandozáshoz vezet, illetve nehezen vezethető vissza a fő szálhoz. Mészöly egyébként is körkörösen válaszol a kérdésekre, néha csak jó pár kör megtétele után derül ki, hogy korábban mit miért mondott, vagy egyszerűen csak később válaszol konkrétan. Analóg ez a módszer a saját magáról állandóan hangsúlyozott nyomozói státuszával - az íróság ellenében -, amit itt gyönyörűen érzékeltet a tévéből ismert Columbo példáján, aki a „látszólagos elkalandozás révén gazdagabbá rajzolja a gyanúsítottról formálódó képet". A másik állandóan felmerülő és izgalmas - már emlegetett - téma a valóság és a fikció viszonya, pontosabban az az út, hogyan jutott el - a művein keresztül - ahhoz az evidens felismeréshez, hogy a képzeletünk a valóság91