Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Jász Attila: Párbeszédkísérlet (Szigeti László beszélgetése Mészöly Miklóssal)
ból táplálkozik, és hogyan tudta ezt szintetizálni. A könyv vége felé természetes egyszerűséggel buggyan ki belőle saját értelmezésében a valóság megismerhetetlenségének ténye: „csak egyfajta kétszínűséggel, önbecsapással ragadható meg, hiába áltatja magát bárki, hogy a valóságot fejezi ki, ez még senkinek sem sikerült. A művész csak teremt. Ennyiben részese vagyunk egy teremtő működésének, egy istennek." Nem új tézis ez természetesen, egy több ezer éves felismerés, mégis fontos kijelentés, hiszen egyből a mészölyi epikára vonatkoztathatjuk. Thomka Beáta monográfiájában ezt óvatosabban teszi, amikor megállapítja, hogy „Mészöly művének fikciója empirikusabb és reálisabb, mint más modern elbeszélőké. Ezzel együtt azonban személyesebb fikció, mint a személyesség látható érvényesülései esetében." Mészöly kijelentéseiben azonban állandóan ott lüktet a pluralitás igénye, így a fent idézett szövegből az is kihallható, hogy számtalan valóság létezik, melyek közül a művészi valóság csak az egyetlen, s teremtettsége sem annyira metafizikus-misztikus kicsengésű, hanem inkább a műviségre, modellszerűségre utal. Nádas ezt egészen pontosan fogalmazza meg róla írott esszéjében: „talán azért is vállalja a művészet olyan szenvedélyesen a többértelműséget, mert - kimondatlanul - ezt az igazi, s nem a maga ráfogásaira támaszkodó egyértelműséget ostromolja. Kimondatlanul - önmaga megszüntetésére tör." Szigeti László a beszélgetés során Mészöly kívülállását, magányosságát értékeli-értelmezi úgy, hogy azáltal „mindvégig képes volt megőrizni azt az ontológiai tényt, miszerint alapszerkezetét tekintve az igazság abszolút plurális. Vagyis e gondolkodástechnika ismérve a szüntelen lét-korrekció." Válasz lehet ez arra a - kimondatlan - kérdésére is, hogy miért a személyesség likvidálása a fő törekvés Mészöly prózájában. Miközben irracionális módon ragaszkodik a valósághoz, mint igazsághoz, ami amúgy is sokféle és úgy sem ragadható meg. Vagyis (mégis?) a művészetbe vetett hitről van szó. A művészt egy olyan rossz demiurgosznak tekintve, aki látszólag tetszetős világokat teremt, majd amikor felismeri teremtménye tökéletlenségét - az általa ábrázolni kívánt valóság túlságosan személyes (egyértelmű?) jellegét -, megszünteti, hogy aztán a romokból - majd alkalom adtán - újrakezdhesse az építkezést. Mészöly és Szigeti párbeszédkísérletét mindvégig az őszinteségre való törekvéssel lehetne jellemezni, ami időnként, amikor a személyes dolgokba mégis belemegy Mészöly - vagy beleviszi a kérdező - néha a kíméletlenségig fokozódik, önmarcangolóvá válik. Például, amikor a feleségével kialakult „rendhagyó" kapcsolatukról beszél, a korábbiakhoz képest meglepő nyíltsággal vall emberi gyengeségeiről, egy olyan viszonyról, ahol a szerelmi dialógust a másik fél betegsége határozta meg, a szerelem helyett a szeretetről. Az elfogadásról. „Hogy elfogadnak engemet az összes énemmel", hogy „valami nyugalmat is adhatott nekem, rejtett hátsó ajtót, miszerint itt, e kapcsolatban - az esetleg bekövetkező elgyengülésem okán - sosem lehetek én a letepert". Az olvasó számára - de az én számomra legalábbis - ezek a részek sokkal izgalmasabbak, érdekesebbek, azaz közelebb visznek a mészölyi világképhez, mint az írói szemlélek - már nagyjából ismert - gondolati-filozófiai boncolgatása művészeti-társadalmi aspektusok alapján. És itt, a beszélgetés ezen pontján Szigeti ébersége nem hagyott ki, feltette Mészölynek az ezek után következő evidens kérdést: „Napjainkban hol a szerelem határa, Miklós? Mi a szerelem ma?" Mészöly, szokása szerint, néhány oldalon, kérdésen keresztül terel, kerüli a konkrét válaszadást, majd mintha Szigeti eltalálná a megfelelő kulcsszót („a szerelem ráfogás"), megnyílik a rejtett ajtó, és egy nagyon érdekes elméletet fejt ki szerelemfelfogásáról. Szerinte a szerelem mint idea létezik csak, ami az olvasmányélményeink nyomán kialakult utópián alapul, hogy létezik egy ilyen tökéletes érzelmi együttlét-állapot. Mészöly állítja, hogy az emberiség nagy része által megélt férfi-nő kapcsolatban nem is létezett soha... (Persze, vannak melléfogásai is Szigetinek, például, amikor oldalakon keresztül gasztronómiai kitérőket tesznek, anélkül, hogy Mészöly érdemben válaszolna.) Újra és újra elolvasom-olvasgatom ezt a könyvet, ezáltal máshová kerülnek a súlypontok, másként esnek a fények, és most úgy látom, mintha Mészöly számára ez egy olyan lehetőség lett volna, ami egy naplót is helyettesíthet. Pontosabban azt a megíratlan naplótervet is érthetjük alatta, amiről a beszélgetés során mesél. A napló címmel egy négyszáz éves naplófolyamot tervez Orlando-szerűen, hiszen a szereplő hol férfiként, hol nőként bukkanna fel az évszázadok folyamán. A hetvenes évek végén - az Alexa-interjúban - még Buda felszabadításától 1956-ig tervezte a könyvet, majd később kibővítette '89-ig, Magyarország és Közép-Európa sorsának feltérképezéseként, „a szikárság és a sűrítés olyan fokán", ahol az élet és művészet harmonikusan együttállhatnak. (Talán felfogható e terv parafrázisának, másfajta megvalósításának Darvasi László most megjelent regénye, A könnymutatványosok legendája, ahol a szereplők föl-le utaznak „az idők országútjain", és amely művet a szerző - talán az ötlet felhasználásáért - Mészöly Miklósnak ajánl.) Mészöly korábbi válaszaiból kiderül, számára e két terület - élet és irodalom - soha nem volt elkülöníthető az írás folyamatában. A határozott kijelentések és véleményformálások után azonban becsúszik néha egy-egy spontán és őszinte - és talán kevésbé 92
