Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kerényi Ferenc: Ibolyák Petőfitől

ről számolt be, Petőfi azonban Bajzának március 14-én már arról írt, hogy nem a legjobban megy társaságunknak", valamint, hogy igazgatója Pesten jár (vendégszereplőt keresve a lankadó közönségérdeklődés újraélesztésére). Ha a költő április 7-én aláírt kötelezvényének hétheti kosztadósságát visszaszámoljuk, a fordulatot február 20. tájára tehetjük. (Tegyük rögtön hozzá: nem történt semmi rendkívüli, a vándorszínészet szokott problémája jelentkezett csupán, amikor a társulat „lelakta" a várost.) Petőfi sokat vitatott március 25-i jutalomjátéka is, a Bolond szerepe a Lear királyban, minthogy megosztva kapta a lehetőséget egyik kollégájával, legalább annyira tekinthető jövedelemkiegészítésnek, mint színészi előrehaladása elismerésének. Amikor az Ibolyák kéziratát másolta-szerkesztette, talán még ettől remélte jövedelmi helyzete jobbrafordulását. (A régi színészek nem rögzített, havi gázsit kaptak, hanem „proporcióra" szegődtek, azaz a bevételen - ha volt - művészi súlyuk, közönségvonzó hatásuk arányában osztoztak.) A társulat lassú, de biztos tönkreju- tása viszont ennek a kötettervnek is útját szegte. Mert miből fizette volna a kosztpénzzel is adós színész a nyomdaköltséget? Arra pedig végképp nem számíthatott, hogy társai, akik „többnyire asini ad lyram" (szamarak a költészethez'), a zsebkönyv szokásos kiadása helyett verseskötetet támogatnának. (Netán mégis megpróbálta? A nyomdászsegédet nemcsak emlékezete tréfálta meg?)

„Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek..- írta Petőfi a már említett Szeberényinek, 1842. november 2-án. Aznap, amikor (romantikus pátosz nélkül) számot vetett anyagi lehetőségeivel, és elhagyta a pápai kollégiumot, hogy újra, immár harmadszor, színésznek álljon. A 19 éves fiatalember - nem először és nem is utoljára rövidre szabott életében - a szükségből próbált meg erényt faragni: a szolgadiák státusa helyett az önmegvalósítás színészi útját választva. Illúziói nem lehettek, ám a színpad varázsa, hivatástudata töretlen:

A színpad célja nagy,

A színpad célja szent;

Ez a szív pariagán Erkölcsöt fejt, teremt.

(Az első dal, az Ibolyák nyitóverse)

Ez a színházfelfogás még nem Egressy Gábor, a színészeszmény radikális elképzelése a politikai szószékké tehető és teendő játékszínről, hanem inkább Vörösmartyra, az Árpád ébredése színházavató prológusára és színikritikáira utal. A fiatal Egressy - egy 1839-es metszetről tudjuk - alkatát tekintve igencsak Petőfit előlegezte: alacsony, vékony termet; szűk mellkas, ennek megfelelően nem színfaldöntögető orgánum; mozgékony, de nem szép arc. 1839-ben a Pesti Magyar Színházban, 1842-ben a pápai nézőtérről csodálva a vendégművészt, Petőfi közelről szemlélhette Egressy diadalmas harcát, hogy a magyar romantika nagy „átlényegülő" színészeként alakításával mintegy felülemelkedjen fizikai adottságain. Petőfi előtt sem állhatott más lehetőség, hogy „művész" legyen: a kecskeméti filozofikus Bolond-alakítás egy hagyományosan komikusnak tekintett, Szuper Károlynak való szerepben komoly lépés ezen az úton. A Bajzának küldött levél csöndes öntudattal szól erről: „... noha még csekély, de mégis észrevehető haladásom..."

A színésztematikát hangsúlyosan megjelenítő Ibolyák is olybá tekinthető, mint helyzetjelentés, állapotrajz a kettős célkitűzés megvalósítása közben. A kézirategyüttes szerkezete önmagáért beszél:

63