Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Kozma Huba - Závada Pál: Iparosok és kereskedők Kiskunmajsa múltjában
akkor már az oroszok közel voltak, és felbomlott az egész, és ő aztán szerencsésen hazakerült... Akkor aztán elölről kellett nekik kezdeni az életet, mert ugye amijük volt, azt mind széjjelhordták... Volt azért egynéhány, aki utána valamennyire összeszedte magát, csak már olyat nem tudott egy se, mint azelőtt. De azért nyílt még zsidó bolt egy-kettő a Fő utcán is. (Részlet Balogh Lajos önéletírásából) A zsidóság tragédiáját szemlélteti az a sírfelirat, amelyet a majsai zsidótemető egyik obe- liszkjén találtunk. Az ismeretlen emlékező az 1928-ban elhunyt családfőhöz, Beck Gáborhoz intézi megrendítő sorait: „Az emberiség szégyenére 1942. év január havában, Újvidéken, gyilkos csendőrgolyótól találva, a Duna hullámaiban mártírhalált haltak gyermekeidből Beck Bella 54, Beck Jenő 48, Beck Jenőné 28 és unokáidból: Beck Mira 11 és Beck Andrija 9 éves korában. És 1944. július havában otthonukból elhurcolva, kirabolva, emberségükben meggyalázva, idegen földön mártírhalált halt a legjobb édesanya, özvegyed, Beck Gáborné Fischer Rozália 79 éves korában, gyermekeidből Beck Lajos 51, Beck Lajosné 42 és unokáidból Beck Vera 18 és Beck Gáborka 8 éves korában. Legyenek átkozottak és földönfutók minden ivadékukban azok, akik halálukat előidézték." „Volt egy időszakunk, amikor hagytak minket élni, 1925-től 1935-ig. A Bethlen miniszter idején kezdődött ez. Károlyira emlékszem még, akkor volt egy időszak, amikor tűrhetően, becsületesen lehetett élni. A apám a Schneider cégnek dolgozott 35 évig egyhuzamban. Először gyümölcsöt vásároltunk neki, aztán később az Imre bátyám vette át a baromfit. Akkor becsületesen tudtunk volna élni. Saját pénzünk sohasem volt, mindig úgy vásároltunk, hogy ők adták a pénzt, és mi voltunk a fölvásárlók. Nagyon sokat dolgoztunk, az egész család együtt dolgozott. Pista bátyám ugyan szakot tanult, rőfössegéd volt. Itt lakott a Beck Jóska, ők átmentek Halasra lakni, ott nála szabadult föl a Pista. Akkor volt ő vöröskatona utána... Az 1925-35-ig tartó időben tudtunk létezni, akkor nem bántottak bennünket. Majsán olyan zsidóság volt, akik itt születtek. Apám testvérei is mind. Akkor éltünk egy olyan tíz esztendőt. Akkor nem bántottak bennünket. A lakossággal nagyon jó viszonyba voltunk. Ha a zsidóhoz bement valaki, akkor - a majsai parasztság nagyon szegény volt, egy bizonyos felső réteg, még a mezőgazdasági rétegben is, akik nagybirtokosok voltak, azok kihasználták a szegény paraszt munkásságot - nagyon sokszor eljöttek a zsidókhoz, a zsidó boltosokhoz, a zsidó kereskedőkhöz, de hát mind kereskedő volt itt. Talán az egy Plohn-féle ipar (fényképész) volt meg a Schwarcz-nyomda. A többiek mind kereskedők voltak. De úgy nem mentek be és nem jöttek ki, hogy amit ők kértek vagy amiért ők jöttek, az ne lett volna. Ha azt mondták, hogy pénz kellene nekik:- Mennyi?- Ennyi.- De hát Tésúr vagy Tésasszony, nem tudom én megfizetni, csak ekkor meg ekkor.- Azt nem kérdeztem. Szóval bárhová bementek, úgy nem jöttek ki, hogy amit ők kértek, ne kapták volna meg. És meg is becsültek minket. Mert akkor nem volt zsidózás. Abban a tíz évben nem. Mikor ez a Felvidék-ügy meg Erdély kezdődött, a bevonulások, akkor már itt volt a szele, akkor már éreztük, hogy az a légkör már nem az, ami régen volt. Aztán eljött 1940. Én Halason jártam fehérnemű-varrást tanulni, egyszer csak hívták a bátyáimat munkaszolgálatra. Nem tudtuk, hogy milyen az a munkaszolgálat. Én akkor hazakerültem, mert minden bátyám munkaszolgálatos lett. Apám harminchatban meghalt, én negyvenben hazakerültem, hogy anyám ne legyen egyedül, maradtam. Aztán jöttek sorba 25
