Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Fehér Zoltán: "Isten áldd a tisztes ipart!" (Egy valamikori nagy falu kisiparosai és kiskereskedői)
lult számításokat igénylő tabella-szedést. Édesapám hatalmas munkabírással rendelkezett. Ha összesűrűsödött a munka, pl. újév előtt, éjjel-nappal dolgozott. Egyenletes munkatempója miatt bármikor meg tudta mondani, öt perc eltéréssel, a pontos időt. Amikor már az ózdi nyomdába kapkodta az ólombetűket, egy termelési értekezleten azt a merész kijelentés tette, hogy a teljesítményét ő növelni nem tudja, s aki eleget tesz a megemelt normának, az eddig vagy nem dolgozott rendesen, vagy csal. Természetes, hogy édesapám szerette a betűt, szívesen olvasgatott, sőt bizonyos olvasottsággal is rendelkezett. Amikor téli estéken a konyhaasztalra készített borosüveg mellett édesanyámmal bekötésre rendezték a helyi Népkönyvtár köteteit, édesapám hangosan föl-fölolvasott néhány oldalnyit Veres Péter írásaiból. Nagy csodálója volt a parasztírónak, halálhírét megkönnyezte. Esténként a Nemzeti Könyvtár vagy a Világvárosi Regények filléres füzeteinek olvasása után aludt el. Fiatal korában a Népszavát, az Az Estet és a Pesti Naplót olvasta rendszeresen, később az Új Nemzedéket járatta, vasárnaponként meg az Egyedül vagyunkot szokta megvenni. A rádió ebben az időben már közhasználatú tárgynak számított, de szüleim csak a hatvanas években vásároltak egy készüléket. Emiatt édesapám az idegen politikusokat furcsán nevezte meg. Churchill például az ő ejtésében Csurcsil-nak hangzott. Tudott a sorok között olvasni. Bár jobboldali lapokat járatott, társaságban mindig baloldali nézeteit hangoztatta. Különösen félt a német befolyás növekedésétől. * A falu kisiparosai, kiskereskedői urazták egymást, de földműves szomszédaikat is. Tegező viszonyban, például édesapám, csak állandó kártyapartnereivel, a szatócs Szabó Ödönnel és a rövidárus „Gyovai gyerek”-kel volt. Ők hozzánk is eljártak a lapot verni, borozgatni. Ezek az esték mindig nagy nótázásokkal végződtek, amelyekhez Gyovai úr adta mindig a hegedű kíséretet. Egymás feleségét nagyságos asszonynak titulálták, s természetesen „kezitcsókolommal” üdvözölték. De micsoda urak, micsoda nagyságos asszonyok voltak ezek az emberek, jóságos Isten! Édesanyám Boros József miskolci hatgyermekes asztalos mester legkisebb lányaként született, akit sajószentpéteri bányász keresztapjáéit neveltek kislány kora óta, nagyanyám halála után. Épp ezért csak négy elemit járt. Öt testvére közül egy asztalos, egy szabó lett, egyik nővére szintén asztaloshoz, a másik meg nyomdászhoz ment férjhez, harmadik nővére korán meghalt. Ebben a családban is, miként az édesapáméban, az iparos család iparosokat termelt. Nem próbált tanulás révén magasabb társadalmi régiókba törni. Édesanyám már lánykorában elsajátította a szabás-varrás mesterségét, varrodában is dolgozott, ezért asszony korában ki tudta elégíteni a maga és a családja szinte teljes ruhaigényét. Jóformán csak fölsőruhákat kellett vásárolnunk. Dús barna haját soha nem vágatta le rövidre, mint az divat volt, de nem is hordta parasztosan kontybán, hanem felcsavarva viselte. Nem sminkelte ugyan magát, de selyemharisnyát, magassarkú cipőt hordott, s nagy ritkán kalapot is rakott a fejére. A nyomdánkba érkező tisztviselők, tanítók, vándorszínész társulatok gáláns bonvivánjai gyakran kézcsókkal akarták őt köszönteni, mire ő mindig kikapta kezét a hódoló férfi kezéből. Ugyanezzel a kézzel keverte a malacok moslékát, végezte a nagymosást a teknőben, két hetenként dagasztotta a rozskenyér tésztáját. Ha pedig a ház földes helyiségét kellett fölmázolni, vagy a ház megrepedt vályogfalát tapasztani, akkor az Andrássy utca makadámjáról kapott föl egy lapátra való lócitromot. Az volt ugyanis a szokás, hogy a mázolásra vagy tapasztásra összegyúrt sárba lócitromot kellett bekeverni a tartósság érdekében. Ez a munka nem volt idegen osztályos társaitól sem. De vajon melyik igazi úriasszony vagy akár csak városi polgárasszony csinálta volna ezt meg? Fehér „úr” meg -, aki később megkapta a „kiskapitalista” bélyeget - 1944-45 telén, amíg nem akadt újból munka a nyomdában, Matúz úrral, a szomszéd borbéllyal járt el az orosz parancsnokságra. Matúz úr borotválta az oficérokat, Fehér úr meg 82
