Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Fehér Zoltán: "Isten áldd a tisztes ipart!" (Egy valamikori nagy falu kisiparosai és kiskereskedői)

szappanozta őket. Fizetségül esténként egy-egy köteg lécet kaptak. Ezzel tudtunk fűteni.

Édesapám vállalkozásait mindig elkerülte a siker. A harmincas évek elején megpróbálkozott egy fűszerüzlet létrehozásával Okécskén, miközben a nyomda Újkécskén működött. Édesanyám lett volna a boltos. A vállalkozásba egy év alatt belebukott. Hasonló sorsra jutott abban az ügyben is, amikor egy erdélyi szélhámos ezermester találmányát, egy modern szövőszék megépítését finanszírozta. A gép elkészült ugyan (fából), csak éppen nem működött. A feltaláló meg elszelelt a pénzzel. Sikerrel kecsegtetett az 1944 végén megindított Mai Újság, de néhány hónap múlva az is ráfizetéses lett, s megszűnt. Ózdi nyomdászként az ötvenes évek elején szamarat akart venni, hogy azzal hordja ki a kenyeret Putnokról Kelemérbe. Élete végén a falusi turizmust szerette volna megteremteni bátyai házában.

*- Fehér úr, jöjjön be holnap az adóügybe, volna egy kis munka - szólt hosszúlépését felhajtva az adóügyi jegyző édesapámhoz a ipartestület biliárd termében egy csütörtök délután.

A lánya lakodalmára készülő borbélymester meg ugyanott így tette föl a kérdést:- Mennyiért csinálna húsz darab esküvői meghívót, Fehér úr?

Az esküvői meghívók, a gyászjelentések használata a harmincas években kezdett elterjedni nemcsak iparos, de gazda körökben is, a régi szokások megváltozásának egyik jeleként. Ebben az időben a tanító urak névkártyájukra nem azt nyomatták a nevük alá, hogy „elemi iskolai tanító”, hanem azt, hogy „m. kir. t. hadnagy”. A gyakori műkedvelő előadásokat sem kézzel írt plakátokon hirdették már, nem is a vasárnapi nagymise utáni „publikálás” útján a községháza ablakából, hanem nyomtatott plakátokon. Sőt, gyakran ezekre is meghívókat csináltattak. Természetesen a helyi mozi és a környék községeinek szinte valamennyi „filmszínház ”-a nálunk csináltatta „falragaszait” és belépőjegyeit. Az elkészült nyomtatványokat mi gyerekek hordtuk a postára feladni. Egynémelyik kiszedésben tizenkét éves koromban már magam is részt vettem. Egy-két küldeményt szintén én szállítottam el kerékpáron Abonyba, Inokára, Kürtre.

Nemcsak az udvarról, hanem a konyhából is, egy ajtón keresztül, közvetlenül a műhelybe lehetett lépni. Az ablak mellett állt az X-es francia gyártmányú gyorssajtó. Ezen készültek az apró nyomtatványok. A berakó lány lábbal hajtotta, s a gép - szerintünk - így „énekelt”: rin-tin-tin-ti-dö-dö-dö. Ha nem volt ott édesapám, a személyzet elkezdte a csúfolódó nótát a gépnél dolgozó lány vagy inas bosszantására: Sajnálom, sajnálom / Csak kedves barátom / Van még egy pár ezer / Nyomjad csak jókedvvel. Volt aztán egy „4-es” amerikai gyártmányú tégelysajtónk is. A fal mellett sorakozott vagy hat méteren az ólombetűs, a kvadrátos és a rézléniás fiókos szekrénysor. Vele párhuzamosan álltak a munkaasztalok, rajtuk a fahajók, ólomhajók. Ezekre emelték ki a vinkelekből a kiszedett ólombetűs szövegeket. A gerendát tartó oszlop előtt helyezkedett el a perforáló gép. Mellette egyik oldalon a kész nyomtatványok tárolására szolgáló asztal és egy ember magasságú pulpitus a korrektúrázás és egyéb írásbeli munkák elvégzésére, a másik oldalon meg a nyomópapír tárolására szolgáló polcok sorakoztak. A vágógép mögötti sarokban álltak a könyvek táblájául szolgáló deklik. Volt még itt egy szétnyitható nagy asztal, Boros nagyapám készítette, melyet disznótorok alkalmával a húsfeldolgozás céljára, egyébként pedig az ívek hajtogatására, számozásra, könyvkötésre használtunk. Télen gyakran a nyomdának ezen a részén aprítottak az inasok rozsét, hogy begyújthassanak a helyiség ellentétes végében feketéllő öntött vaskályhába. Emellett állott a sarokban egy hokedlin a mosdótál, mellette sziksó, háziszappan meg a törölköző az olajos-festékes, ólmos kezek szennyeződésének tisztítására.

83