Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Könyvek között boldog ember (Poszler György: Duna-völgyi reálfantasztikum)
Kántor Lajos Könyvek között boldog ember Poszler György: Duna-völgyi reálfantasztikum A AAzt biztonsággal állíthatom, hogy Poszler Györgyről írva, mindenekelőtt a könyveket, a könyvtárt kell említeni. 0 maga, nem csupán mint Szerb Antal monográfusa, hivatkozik a nagy előd Nyaralás a könyvtárban című esszéjére, az 1943-ban írt vallomásra a választott életformáról - egy fél évszázaddal később ezeket a hivatkozásokat Poszler önvallomásainak tekinthetjük. És hogy pontosan ezáltal ő valóban boldog ember? Azt hiszem, igen, ő is úgy érzi - legalábbis amíg a könyvek közt tartózkodhat, a könyvtárban kutakodhat, az antikváriumban válogathat, lapozgathat. Mert egyébként sok oka volna a boldogtalanságra, a történelmi frusztrációk át- és újraértékelésére. Tulajdonképpen erről (is) szól legújabb kötete, a Duna-völgyi reál fantasztikum. A XX. századból Poszler által eddig megélt 68 év bő alkalmat kínált a Kárpát-medence polgárának a fizikai és szellemi megpróbáltatásokkal való szembenézésre, az ellenállóképesség kifejlesztésére. Magyarként, mégpedig Kolozsvárt született, 1944 októberében Budapestre menekültek közt érkezett magyarként a „Duna-völgyi reálfantasztikum” specifikus gyönyöreit tapasztalhatta meg, felnőtt korát pedig a Rákosi-, majd a Kádár-korszak édesítette, és természetesen nem kevés tapasztalattal gazdagították átmeneti kormányok átmeneti esztendei (négy esztendei) a közelmúlt Magyarországán. Más városélményt adott a kisiskolásnak, a kora-tizenévesnek a hagyományos Kolozsvár, a Farkas utcával, a piarista gimnáziummal, a régi belvárossal, és mást, gyökeresen mást Pest és Buda. És noha nyilván nem a tizenhárom éves gyermek döntött a szülőváros, és Erdély elhagyásáról, a klasszikus professzori-akadé- mikusi korba érkezett Poszler György számára ma is többértelmű a Szózat a „rendü- letlenül”-lel s az „Itt élned, halnod kell”-lel. Ismert újkori, kortársi trauma, egy hosszú alkotó élet alatt is nehezen feldolgozható érzés, gondolat - elég a szintén kolozsvári-erdélyi elkötelezettségű Jékely Zoltánt és Cs. Szabó Lászlót megemlíteni. Jellemző, hogy Poszler a Balatont is mint kárpótlást, az elvesztett szülőföldi Szent Anna-tó pótlását írja a mégiscsak nyereség-listára. A Duna-völgyi reálfantasztikum (bár nem kizárólagosan) a visszakapcsolás (a kiengesztelés?) könyve. A határok nélkül képzetét (illúzióját?) az irodalom, a műalkotás, az írásba rögzülő gondolat teremti meg - jóllehet maguk a könyvek is sűrűn emlékeztetnek a szigorú (állam)határokra. A köteteim éppen erről szól, az élete jelentősebb részét Erdélyben, Romániában leélt publicista, Krenner Miklós (Spectator) politikai publicisztikáját emelve át a kortársi tudatba. A szerző - Spectator nyomán Poszler - a ma szinte változatlanul érvényes Kárpát-medencei (és magyar) kérdéseket ízlelgeti, „magányos képzelgés”, „reál-fantáziálás” formájában; és azzal zárja 1996-os fölfedezését (a kolozsvári családi emlékek között őrzött „Krenner bácsira” való rátalálást), hogy ebből az elfeledett hagyatékból árad „a ráció, az írástudó értelem dermesztő magánya”. Ugyanígy tör elő a történelem akkor, amikor szerzőnk „csak” Wittgensteint vagy Racine-t olvas. Legfeljebb most az arcon, a ráncok közt egymásra tevődnek a határok, az emlékek, a tűnő század történései. („Hogy is van? Ez a hosszanti ránc az arcomon a királyi Románia? Az a keresztránc a Horthy-Magyarország? Eme szarkaláb Szálasi? Ama gyűrődés Rákosi? Ez az ajakgörbület az ijedtség az emeleten, amikor alacsonyról bombáztak? Az a szemredő a félelem 52-ben, amikor elvitték a baráto111
