Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Könyvek között boldog ember (Poszler György: Duna-völgyi reálfantasztikum)
mat? Eme árnyék a szemben az önvád, hogy igent mondtam, amikor nemet kellett volna? Ama gyűrődés a homlokon a keserűség, hogy nemet mondtam, amikor igent kellett volna?”) A könyvtárban, otthon vagy a vonaton könyv mellett ülő boldog ember ezek szerint fölöslegesen vádolja magát, hogy „irodalmias gondolkodású”. Akkor van igaza, amikor helyesbít, és kijelenti, hogy életben gondolkodik, „gyalogos hétköznapiság”-ban, a Kosztolányi tér és a Múzeum körút között; az otthon (a mai), az egyetemi katedra, a könyvtár és a sűrűn látogatott antikváriumok között. A hétköznapok közé ékelődnek az ünnepek. De Poszler Györgynek mégis több ünnepe van, mint hétköznapja. „Az élet létem hétköznapja. Az irodalom létem ünnepnapja” Poszler irigylésre méltóan tudja felcserélni az arányt (nem tudom, hogyan teszi) a hétköz- és ünnepnapok között. Ugyanakkor viszont korlátozni képes a felfelé emelkedést, ragaszkodik „a középhelyzet hétköznapi, humánus heroizmusához”. így tud aztán érdemleges olvasattal szolgálni a magyar politikai irodalom múltjából, meggondolkozta- tóan szólni szélsőjobb és szélsőbal, konzervatív jobbközép és progresszív balközép örökségről, Milotay Istvánról és Révai Józsefről, Klebelsbergről és Jászi Oszkárról, Pethő Sándorról és Bibó Istvánról. Szólni a jelennek - és a jelenről, a hatalom legitimációjáról, az ellenzék önmegfogalmazásáról, politikai hátsógondolatról, pluralizmusról, demokrácia, diktatúra és humán kultúra összefüggéseiről. Elsősorban azonban az irodalomról. Ijesztő tudásmennyiséget árul el, akkor is, amikor azt írja, hogy a vázlat vázlatánál marad (például Gundolf és a szellemtörténet, a hermeneutika, a recepcióesztétika kérdéseit világítva meg). Mindegyre utal rá, hogy sajátos feladatot vállalt (mint a Liget kolumnistája), ezért eleve nem kísérelheti meg a szíve szerint való nagy tanulmány(ok)ban kitérni minden lényeges összefüggésre. Poszler ugyanis ebben az alkalmi minőségében is igazi filosz marad, alig vette le az egyik könyvet a polcról, már a másik után nyúl, lehetőség szerint visszatér az eredeti szövegekhez, nemcsak másokat - önmagát is ellenőrzi. Számára nincs külön magyar és külön világirodalom, Móricz Zsigmondhoz Freudot és Montaigne-t olvassa hozzá, Arany Lászlóhoz a XÍX. századi oroszokat. Az erdélyi magyar irodalomról szintén fontos észrevételei vannak, jóllehet mindegyre megjegyzi, hogy nem illetékes ezekben a kérdésekben. Amikor már azt hinném, végre valami tévedésen kapom (a Bözödi György Székely bánja című szociográfiáját méltató írásban), a Poszler-mondatok figyelmes újraolvasása megfoszt a káröröm picinyke lehetőségétől: nem, ezúttal sem tévesztette össze (a „kolumnista” sem) az adatokat, Bözödi és Kós Károly temetésének dátumát, a közbevetés tévesztett meg engem egy pillanatra, tehát nem helyesbíthetek. A Tiszatájból kihalászott közlemények, erdélyi kisebbségi önmetaforáink Poszler-féle értelmezése ugyancsak pontos, a helyzetre, a kísérletekre érzékenyen reagáló. Monográfiává nem teljesedő, lábjegyzeteket mellőző, „ál-laza-áltöprengő gondolatmenetben” kifejezett olvasmányélményei, kritikai-irodalomtörténeti okfejtései a munka és az öröm kettősségében fogantak. Ami számomra különösen hitelessé, rokonszenvessé teszi ezeket az írásokat és szerzőjüket, az a gyakran felbukkanó, finom önirónia. A könyvtárpolc legtetejéről kell levennie egy könyvet, létra kell hozzá. „Öt foka van. Ha felállók rá, a mennyezetig érek. Nem a mennyig, csak a mennyezetig.” Hasonlóképpen ékelődik önmagával, az ismerős könyvgyűjtő mánián csúfolódva. (Liszenko és Zsdanov is bekerül könyvtárába, korántsem haszontalanul, amint ezt „És énekeljük Liszenkó dalát” című kitűnő eszmefuttatása igazolja. Itt olvassuk: „Elő hát meg nem írandó önéletrajzom és kimeríthetetlen antikvárműveltségem rejtelmeivel!”) Fő jellemzője mégis, stilárisan is, a pontosság, a mondhatni tanári szigorú és logikájú okfejtés. Szereti a rövid mondatokat, a mondat egy részének a megismétlését - pontosítás végett, de azért is, hogy ezáltal a gondolatot előbbre vigye. Talán ebben is a visszafogottságát érhetjük tetten. Poszler tudatosan tartózkodik a líraiságtól, de az epikus részletezéstől is, nem érez magában szépírói tehetséget. Valóban, Szerb Antal könnyedségét, Babits tudósköltői esszéstílusát nem kérhetjük számon Poszler Györgytől. Ő poszleri következetességgel ír, meggyőzően. A „reálfantasztikum” ismeretében, az ezredvégi Duna-völgyben. (Liget könyvek, 1998) 112
