Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Katona Imre: Erdőben, mezőben nyíló vadvirágok (Bánszky Pál: A képzőművészet vadvirágai)
Erdőben, mezőben nyíló vadvirágok (Bánszky Pál: A képzőművészet vadvirágai) Képzett emberek szemszögéből elemi gondolat a tetszetős népi alkotásokat vadvirágoknak. tekinteni. Először Kriza János adta a Vadrózsák címet Székely népköltési gyűjteménye I. kötetének 1863-ban, Kolozsvárott. Őt tekintette példaképének a szegedi Kálmány Lajos, aki Koszorúk az Alfáid vad virágaiból címmel tette közzé kétkötetes népköltési gyűjteményét 1877-78-ban Aradon. És most itt van a kezünkben a tevékeny művészettörténész: Bánszky Pál nagyszabású képeskönyve A képzőművészet vadvirágai címmel, amely éppen száz népművészeti és naiv szemléletű magyar alkotó képeit és ismertetését tartalmazza. (Kecskemét, 1997.) Amikor az ilyen albumok a drágaság miatt sorra ke- vesbednek, szerzőnk saját költségén jelenteti meg. Szép gesztus tőle! E műve amolyan összegzés; korábban már több egyéni alkotót is bemutatott, összefoglalta a hazai naiv művészetet, majd külön is a népi szobrászatot, és alapozó ismertetést írt a Kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumáról. Jelen albuma kétségkívül a leggazdagabb, ebből tudunk meg legtöbbet a naiv művészetekről, és örömmel lehet üdvözölni a párhuzamos angol fordítást, amely külföldön is keresetté teheti a munkát. Ahogy a szerzőt ismerem, műve mindenhová el is fog jutni. Ezen a vadvirágos réten látszólag könnyű tájékozódni, valójában eléggé körülményes. Itt van mindjárt a leggyakrabban használt, külső szemléletre valló naiv jelző! Ez esetben nem hiszékeny, gyermeteg jelentésű, bár kétségkívül ez is egyik jellemzője, hanem inkább természeteset, keresetlent és nyíltat lehet rajta érteni. A naiv művészek ugyanis képzetlen, ösztönös alkotók, akik elsősorban önmagukat szeretnék kifejezni, illetve az egyéniségükön átszűrt világot. Előképek hídján mindegyikük külön-külön fedezi fel a valóságot és annak égi-művészi mását. Paliasz Athéné módjára pattannak ki a Művészet fejéből, életük fordulóján, ám ez az egyéni váltás azzal jár, hogy kész művészetüket csak kevesen tudják fokról fokra fejleszteni. A szerteágazó életutak miatt a naiv művészetben nagyon nehéz közös stílusjegyeket kimutatni, némely szakértő ezért is tekinti teljes egészében történelmen kívülinek. Ha ez némi túlzás is, az mindenképp elfogadható, hogy a naiv művészet inkább egyetemes, mint népi-nemzeti, és ennek révén egyes alkotások párhuzamait az őskori, másokat a törzsi és még nagyobb számban a népi iparművészetben lelhetjük meg. Ahány naiv művész, szinte annyi stílus, ám a legtöbb alkotás témája a gyermekkorhoz, a faluhoz, az egyszerűbb foglalkozásokhoz kötődik, ritka a városi és még ritkább a gyáripari indíték, ennél még a varázsos-mesei-vallásos mondanivaló is gyakoribb. A naivoknál a forma éppúgy másodlagos, mint például a népdalok előadóinál, a tartalom a lényeg. A naiv művész nem díszíti, nem is iparművészeti remeket alkot, hanem szinte azonosul tárgyával. Nem elég a pillanatfelvétel, hanem sorozatokat készít, mint a középkorban a freskóciklusok festői, és ezek mögött egyéni élmény húzódik meg: szántás-vetés, kenyérsütés és kenyérszegés, stb., az ünnepibb lakodalom, pünkösdölés és még sok más. Alig van olyan művész, aki ezeket ne tette volna át képbe vagy szoborba, és a magyarokra jellemző a pásztorélet, pásztorfigurák elsőrendű fontossága, ők máig a szabadság jelképei, mint valaha voltak a jobbágykorban a betyárokkal együtt. Jellemző rájuk az állatszeretet, csakis így lehetett kifaragni az elhullott borja fölött szomorkodó tehenet. Olyan naiv művész is akad, aki lelket tulajdonít az állatoknak. Bár a naiv művészet szülőanyja a népművészet, ez az utód akkor lép elő, amikor a szülő elöregedik, és a „gyermeke” már nem simul bele a közösség díszítő stíluskörébe, hanem kilép, és elindul a nagy művészetek felé: elsősorban fest és szobrot farag, épp ezek majdnem teljes hiánya jellemzi az inkább dekoratív népművészetet. A hagyományos, közösségi művészkedéssel szemben a naivok folyton újítanak, nem maradnak névtelenek, öntudatosan viselik, örökítik meg nevüket, mint amikor a reneszánsz idején a nevesítés általánossá vált, addig csak a pápáknak és a fejedelmeknek illett magukat megnevezniük. Ám a naivok éppúgy nem műveikből élnek, mint a népművészek sem, inkább csak életük egy bizonyos szakaszán és szabad idejükben, elsősorban saját maguknak alkotnak. A népművészetnek is vannak kiváló egyéniségei, akik mintegy a korabeli közízlés letéteményesei, pl. egy-egy 90
