Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Katona Imre: Erdőben, mezőben nyíló vadvirágok (Bánszky Pál: A képzőművészet vadvirágai)
nótafa a fejében hordozza kis közössége egész dalrepertoárját, s azt szívesen elő is adja. A naiv művészek többsége ha nem is piacra „termel”, de azt szívesen veszi, ha mások is elismerik. így e száz jeles naiv többségének már volt kiállítása, némelyeknek többször és esetenként külföldön is. A naiv művészet valójában nem a modern, kortársi művészet ellenlábasa, nem is valamiféle elrontott utánzata, hanem önkifejezés; hátrányos helyzet - pl. a hazai cigányság, erdélyi magyar nemzetiség - esetén pedig önvédelem és az önazonosság keresése is. A magyar naivok jelentős hányada már gyermekkorában megmutatta oroszlánkörmeit, de feltételek híján csak később, felnőtt korban tudott valamelyest kibontakozni, esetleg nem is csak egyetlen művészeti ágazatban. Munkamániás korunkra és szegénységünkre jellemző, hogy az ő esetükben e felnőttkori irányváltás többnyire fizikai, idegi betegséggel, jobb esetben nyugdíjaztatással járt együtt. A művészi önkifejezés ilyen esetekben ösztönös terápia is egyszersmind. (Ez talán az erősebben folklór gyökerű és folytonosan saját önazonosságukat kereső erdélyi naivokra, továbbá a polgárosultabb nyugatiakra kevésbé vonatkozik.) Ha a naivok nem is teljesen történelmen kívüliek, még kevésbé társadalmuktól függetlenek. Nyugat-Európában a kissé korábban jelentkezett naivok zöme kispolgár, térségünkben paraszt-pásztor és kisiparos, a volt Szovjetunióban pedig proletár és paraszt. E térségbeli minden réteget a hivatásos, nagy művészetekhez viszonyított meg- késettség jellemez. Egészen más a helyzet az Egyesült Államokban, ahol a telepesek századokon át maguk gondoskodtak művészeti önellátásukról, vagy jó pénzért specialisták gondoskodtak róluk, és így ott az utóbbi időkig a népművészet-népi iparművészet és naiv művészet között nem lehetett olyan éles határt vonni, mint Európában. A japán naiv művészet - nemzeti-népi talajon - inkább az európaihoz hasonlít, mint az amerikaihoz. A naiv művészet kialakulása és rokonsága kapcsán már többször is említettem az ősanyát, a népművészetet, de nem került sor a naivok és a népi iparművészek közötti különbségtételre. A szakirodalom élesebben különböztet, mint maga az élet: a szerzők gondosan ügyelnek arra, hogy az albumokban vagy csak naivok, vagy csak népi iparművészek szerepeljenek. Am egyes szobrok - a képek kevésbé - mindkét helyen szerepelhetnének, e képzőművészeti ágazatban tehát nem annyira nyilvánvaló a különbség. Talán inkább úgy kellene különbséget tenni, hogy egy népi iparművész napjainkban sokkal inkább törekszik „sorozat- gyártásra”, mint egy naiv, és szeretne is belőle megélni. A népi iparművészeket dísztárgyaik alkotásában intézményesen támogatják, míg a naivoknak csak alkalmi biztatóik és támogatóik vannak. A naiv művészek mindegyike a maga útját járja, és központi anyagokkal már csak azért sem lehet őket támogatni, mert számukra nincs kötelező vagy előnyben részesített nyersanyag, úgy vannak, mint a gyermekek: mindenből szinte mindent tudnak csinálni. Némelyikük a szobrát be is festi, mint valaha a budavári gótikus szobrokat a középkorban, más esetben ez a szobor köszön, kezet fog, vagy mozog, mint a legmodernebb alkotások egy része is. Nemcsak térbeli plasztikát ismernek, hanem például a házuk vagy annak kapuja síkjába is illeszthetik a szobrot, illetve domborművet, mint a középkori templomok ún kapubélletében; a festett Madonnát hitbuzgó asszonyok fátyollal is díszíthetik. (A vallásos tematika sokkal inkább a lengyel naivokra jellemző, mint a magyarokra.) A naivok ugyancsak rokoníthatók az amatőrökkel és a dilettánsokkal, de ezektől el is különíthetők. Az amatőr olyan műkedvelő, aki kellő hozzáértéssel, de nem hivatásszerűen művészkedik, ebben egyezik a naivval. A dilettáns viszont hozzáértés nélkül, esetleg félig hivatásszerűen foglalkozik művészettel, elsősorban rá jellemző a hatásvadász giccs. Ezek valamennyien autodidakták, vagyis önmagukat képezték ki, és például a festészetben kedvelik az élénk színeket. Míg azonban a naivok saját életüket ábrázolják művészi síkon, beleértve vágyaikat, érzelmi világukat, az amatőrök többsége és főként a dilettánsok képzeletbeli idillt (pl. szarvasok isznak egy erdei patakból) visznek a vászonra, amelyről joggal hihetik, hogy kelendő áru lesz. A naivok színskálája egyénibb, ha nem is tartózkodóbb, különösen a romák szeretik a vásznon a tarkaságot! (A hazai szlovákság viszont el nem hagyná sehonnan pl. a kék színt.) Míg az amatőrök és a dilettánsok egyaránt szeretik a kék tavat, a hófehér, hófödte hegycsúcsokat, igazi tájképfestő a száz naiv közül mindössze egyetlen akad! A naivok ugyanis mindent antropomorfizálnak, átemberiesítenek, gyakran még szeretett állataikat is, nem sokat bíbelődnek viszont az 91
