Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Csajka Gábor Cyprian: Vjágra (Harmadik nyitány A kígyófutár című regényhez)
sötétbarna, természetes, makacs, ruganyos, göndör. Fényes, nagy, zöld szeme van. Magas lány, hát persze. Hiszen a párja. A testét majd úgy kell leírni, hogy szó szerint körül-írni. Hogy mit csinál körülötte a tér, a levegő. Az első, „a legelső szépség idomrendjére” nincsenek szavak. A levegő mindenesetre kikerülhetetlen-, persze, csak mint közvetlen téranyag-nomináció; mégis. De miért! (Kidolgozni.) Sokáig sétálnak a ház, pontosabban a háztömb körül, beszélgetnek. A lány megfogja a kamasz kezét, már este van. Két évvel idősebb a kamasznál. Két és féllel. Elbúcsúznak a G. utcai ház előtt. Csókolóznak, a kamasz ügyetlennek érzi a száját, aggódik a vonaton elfogyasztott körözöttes (smirkászos) zsemlék utóíze, vagyis az elmaradt fogmosás miatt. A lány megismétli a csókot, szenvedélyes gyöngédség, hatalmas, óceáni nyugalom árad az ajkai közül, nem lehet jobban csókolni, csókolózni; ez a csók. Akkor holnap a vár alatt... reggeltől. Délig várok, mondja a lány. Lehet, hogy a barátnőm is ott lesz. Elena. De majd elmegy. A három öregasszony békésen duruzsolt a konyhában; a nagyanyámhoz meg a nővéréhez átvendégült a szomszédból páni Kapustová is, az ágybeteg, guta- ütéses férje mellől. Fényképeket nézegettek. Én ezalatt a szobában ácsorogtam az ablak előtt, vártam Gitkát, a „távoli unokanővéremet”. Gitka olyképpen az unokanővérem, hogy Palo bácsi lánya, vagyis nagyanyám nővérének az unokája. Gitka belépett a tálcával, vattacsomó és két kicsi, barna üveg volt rajta, meg a régi, támlemezes asztali tükör. Megengedték, hogy én nyomkodjam ki a hátát, mármint az unokanővéremét, a „precíz, ügyes” kezemmel. Mindkettőnket felvillannyzott ez a lehetőség. Gitkát mindig is szerettem, kölyökkoromtól fogva gyakran nyaraltunk együtt, különös mintázatú, mély bizalom szövődött köztünk. Egy időben Jana osztálytársa volt, jól ismerte őt, csodálta a szépségét és a „jó természetét”, s amikor beszámoltam neki a szerelmünkről, őszintén örült, lelkesedett, bátorított. Angyali önzetlensége a nagyanyáméra emlékeztetett, még a gesztusai is. Ok, a nagyanyám és Gitka, mindig a lehető legkönnyebben tudtak hozzám férkőzni, a legmélyebb érzéseimhez; tolakodás, hírvágy, hatalmi aspirációk nélkül. A részesedés vagy az álszent, vámszedő azonosulás démonai nem leltek tápra, tanyahelyre konok szelídségükben. Gitka arcán, a melle fölött, s főképpen a hátán csúnya, nagy pattanások éktelenkedtek; egy nehezen múló, kezelhetetlen, vérömlenyszerű és egy, úgymond, hagyományos, kifakasztható képlet. A hátát én gyógyíthattam. Először alkoholos vattával finoman bedörzsöltem a „kifakasztható képleteket”, majd az óvatos nyomkodás következett, azután újabb alkoholos törlések, végül az úgynevezett „sárgás üvegből” itattam a vattába valami kesernyés szagú, ocs- mány színű folyadékot; ezt kellett rákenni a kinyomott pattanások vérbuborékos ormaira. Óvatos, türelmes és körültekintő próbáltam lenni, akár egy kispap. Próbáltam átélni a fájdalmait, mintha Isten figyelné a gondtól megfeszült hátamat, a hátam arcát, a hátam arcának vonásait kockás ingem alatt; és mintha azt akarná Isten, hogy ugyanúgy és ugyanott fájjon a hátam, mint a Gitkáé, másképpen ez az egész szertartás hazugság, hamisság, közönséges, buja ördöghíz- lalás. 17
