Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Csajka Gábor Cyprian: Vjágra (Harmadik nyitány A kígyófutár című regényhez)
Biztosan sok új van, több mint tegnap, mondta Gitka. Nem, nincsen több, ugyanannyi van, nyugtattam, ne aggódj. Erősen könnyezett, elnyíló, feszes kis szája mégis mintha nevetésre, az ő igazi nevetésére formázódott volna: iii, iiiiih, tűvékony, villogó hangsugárkák enyésztek el a tükörben, a lámpahomályban. Görcsösen markolta a melle elé fogott szvetterét. Kérdeztem, fáj-e. Fáj, de csináld csak, jól csinálod, nagyon jól, folytasd csak bátran, mondta. Az arcát, meg amit még kellett, maga kezelte. Megvoltunk. Papírzacskóba gyűjtötte az „undorító vattadögöket”, megtörölgette az üvegcséket, aztán oda- állt a nagy, ovális fali tükör elé. Forgolódott, a hátát akarta látni. Már mentem is a kis tükörrel; állj ide, így, most látni fogod, mondtam, s közben keresgéltem a kis tükör megfelelő helyzetét. Gitka komolyan, elmélyülten vizsgálódott, egészen úgy, mintha valami egzotikus, drága ruhát öltött volna fel. Ügyes voltál, mondta, s hirtelen megölelt, egy pillanatig magához szorított; a kis tükör üvegén lassan tünedezett bal mellének kerek páraképe. Magához szorított. Nem tudom, meddig. Úgy örülök, hogy szerelmes vagy Janába, mondta. O is szeret téged. Gyönyörű lány. Kivittem a tálcát, a konyhában nem volt senki; biztosan áthívta őket Kapustová, gondoltam. A fényképes dobozt is magukkal vitték. Mire visszamentem, Gitka teljesen pucéran állt a tükör előtt, csak a tramka volt a lábán. Istenem, ezek a hülye pattanások. De azért nem vagyok nagyon csúnya, ugye? Nem! Nem. Szép vagy. Nagyon szép vagy, és ne aggódj, ezek el fognak múlni, mondtam. Tényleg elmúlnak? Hát persze, mondtam. Biztosan szűz vagy még, Jana lesz neked az első. Én tudom. És akkor megfordult, és tényleg nagyon szép volt. A megkínzott, pattanásos bőre is. A vékony szálú, szőke haja, a szeme, az arca. A formás melle, az arányos, rózsaszínű bimbók, melyek mintha - nem, nem mintha: az arányos, rózsaszínű bimbók folytatták a kedves arcát, a tekintetét. Azt mondta, most én öleljem meg őt. Szorítsam magamhoz. Most pedig fogj meg, érints meg a kezeddel, ahol csak akarsz, mondta Gitka. És ha akarod, most, egyszer, csókolózhatunk. Megöleltem, magamhoz szorítottam, és csókolóztunk. Most egy kicsit csak nézni szeretnélek, mondtam. Igen, nézz csak. Ne aggódj, nagyon szép vagy. Szeretlek, mondtam. Én is szeretlek, és nagyon örülök, hogy szerelmes vagy, mondta az unokanővérem. Néztem az arcát és a testét, a teste arcát, az egyetlen tekintetét. Nem gondoltam semmire, nem értettem semmit, de tombolt bennem a nyugalom, és zengett a bizonyosság csöndje, őrjöngött vágyam józansága. Legyél te körénk a világ, Gitka: ezt éreztem, talán. Néztem az arcát, a testét, mintha egy fogalom képzetét láttam volna. Az igazság tekintetét. Talán. „... mert maga a tautológia is hamisítvány, s persze ennek a kimondása is hamisítvány. A káosz épp ezért halálosan komoly. Látod, ilyen hisztérikus, tébolyba gyávult 'gondolatok' teremnek a vjágra alsóbb régióiban, úgyhogy még bárkinek eladhatnám a mondataimat. Kérlek, értsd meg, maradnom kell, muszáj csinálnom tovább a gyakorlatokat, a tisztító krijákát; a nagy, „hirtelen dózist” ismételgetem napról napra. Mostanáig azt gondoltam: 'belátásos öntör18
