Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Fehér Zoltán: "Isten áldd a tisztes ipart!" (Egy valamikori nagy falu kisiparosai és kiskereskedői)

A kécskei ipartestület tágas telkén a székházon kívül állt egy fedett kuglizó, egy szabadtéri táncparkett meg hátul egy hosszú nádfödeles parasztház, amelyet egy ideig mi lakásnak és nyomdának béreltünk. A telek közepén a mozi épülete helyezkedett el. Ennek színpadja fölött egy tábla volt elhelyezve ezzel a felirattal: „Isten, áldd a tisztes ipart! - Nyelvében él a nemzet!” A moziteremben szokták megrendezni a műkedvelő előadásokat, az iparos bálokat, telenként pedig vándorszínészek szokták kibérelni. Ilyenkor bérletet illett vásárolni, és színházba illett menni néhány hétig minden magára valamit is adó kécskei kispolgár családnak. Jellemző, hogy Kécskén, falu mivolta ellenére, hétköznapokon is tudtak előadásokat rendezni, vasárnapokon pedig kettőt is. Darabjaik közül nekem a színes rivaldafényekkel álomvilágot varázsló, fülbemászó dallamokból álló operettek tetszettek leginkább. Nem vettem észre szegényes díszleteiket, jelmezeiket, három-négy fős zenekarukat. Családunk tagjai bármely előadásukra ingyen bemehettek, hisz édesapám a színigazgató plakát-megrendelése alkalmával ezt kialkudta. Tudom, hogy prózai művek is szerepeltek műsorukon „telt házak előtt”.

A kécskei kisiparosok, kiskereskedők gyermekeinek továbbtanulásában - emlékezetem szerint — a szülőknek az a vágya tükröződött, hogy a „bót”-ot vagy a műhelyt jobb kezekbe adhassák örökül. Éppen ezért fiaikat leginkább a félegyházi polgári fiúiskolába, lányaikat meg a líceumba íratták. Voltak azonban néhányan, akik inkább a szolnoki vas- és fémipari, vagy a kereskedelmi szakiskolát választották. Feltűnően kevesen voltunk gimnazisták és tanítóképzősök. Ennek ellenére a negyvenes évek elején mi bejáró diákok egy egész vasúti kocsit megtöltöttünk.

A község polgárosultságára jellemző volt az is, hogy lakossága népviseletéből már régen kivetkőzött. Népszokásai közül még élt a betlehemezés. A szüreti bálák rendezése azonban a tanítók és a kispolgárság fiataljainak buzgólkodásán múlott. Ha dalra gyújtottak, inkább énekelték azt, hogy „Este, ha lefekszik, álmodozzon rólam...” vagy „Asszony, asszony, csókos asszony...”, mint népdalt. Míg a paraszti kultúrát szívósan őrző Kalocsai Sárköz kis falvaiban a harmincas évek agilis papjai arról panaszkodtak, hogy nem tudnak cserkészcsapatot szervezni, addig Kécskén már régebben megalakult a búrkalapos fiúk csapata. 1943-tól Bátyi Pál káplán lett a parancsnok. 1945-től az ipartestület telkének végében álló ház vált csapatotthonná. Nem is csoda, hisz tagjainak nyolcvan százaléka a helyi kisiparosok, kiskereskedők fiaiból rek- rutálódott. Húsz éven felüli segédek, egyetemisták éppúgy megtalálták itt a szórakozásukat, mint a gimnazisták, polgaristák, fiatal tanítók és általános iskolás gyerekek. Rövidesen ez a száznál is több főből álló csapat lett a lelke Kécske közművelődésének. Hogy sokszor Nóti Károly kabaréjeleneteit, Zerkovicz operett-silányságait tanultuk be, az igaz, de komoly, értékes művek is színpadra kerültek előadásunkban. Mi voltunk az elsők a falu történetében, akiket szüleik táborozni elengedtek, sőt küldtek az ország távoli vidékeire.

1949-ben megszűnt a cserkészet, s vége lett a kisiparos-kiskereskedő világnak is. Fölszámoltak egy olyan társadalmi réteget, amely alapja lehetett volna az igazi magyar polgárosodásnak. Hisz ennek a rétegnek léte volt a termelőmunka, eltartotta önmagát és társadalmi igényt elégített ki. A „szocialista embertípus” címkéje alatt aztán igyekeztek egyedeikből a csak mának élő, csak önmagukkal törődő, mindent „fölülről” váró, bábként mozgatható, termelő magántulajdonnal nem rendelkező tömegembert kinevelni.

*

Előttem az 1949. december 29-i államosításkor felvett leltár. (A kártérítéshez szereztük be.) Elámulok, milyen szegényes. 60-80 centiméteres könyvkötővásznak, 8-10 ív különféle papírok, 150 darab vignetta. A nyomdai felszerelések felsorolását olvas*

84