Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bálint Péter: A levelezés vágya (Mit is olvashatunk ki a magánlevelekből)
Talán ahhoz is fogódzót nyerünk a levelekből, hogy az alkotói pálya mely szakaszán milyen művészeti-bölcseleti elméletek „gyártása” és komolyan vétele izgatták oly szenvedélyesen a levélírót, hogy haladéktalanul szükségesnek vélte valaki mással megosztani azokat, abban reménykedve, a címzett legalább egy-egy reflexió erejéig méltónak és izgalmasnak véli egynémelyiket saját véleménye kifejtésére és hitelveivel történő ütköztetésükre; s az is kitűnik, milyen formaújítások, szellemi törekvések, ideológiai irányzatok uszályához kötötte végleg, vagy csak időlegesen saját lélek- vesztőjét, hogy együtt utazzon olyanokkal, akikről vélemény- és ízlésazonosságot feltételez, vagy esetleg éppen fordítva, mivel nem talál rokonlelkekre a nemzedéktársai közt, a magányosságot, az elszigeteltséget s a választott levelezőtárssal folytatandó párbeszédet választja menedékül. Ekként nemcsak saját gondolatai, erkölcsi, lelki és hitbéli fejlődéséről: azaz személyisége módosulásáról és művészi elkötelezettségéről formálhatunk valamiféle képet magunknak, de fenntartásainkat és gyanúinkat megfogalmazva azt is kihámozhatjuk egy-egy levélből, miként ítéli meg a levélíró saját korát és helyzetét, egyes kor- és vetélytársait, a vele közel vagy teljesen azonos platformon lévőket és a nemes, esetenként gyűlölt ellenfeleket, akiket sajátlagos optikáján keresztül szemlél és ítél meg: tart nagynak vagy jelentéktelennek, eredetinek vagy saját maga, netán másvalaki epigonjának. No persze ítélete is egyfajta szerepjáték következménye; ugyanis az a pont, melyet kijelöl magának a korban és kortársai között, és ahova mások helyezik őt: nem feltétlenül esik egybe; a két pont közötti valóságos és szubjektív (a levélíró és a kommentáríró által is másként érzékelt) távolság mértékét magyarázva saját értékét és jelentőségét is mérlegre kell tennie, aminek során kritikai szellemének mélységéről és önismeretének fokáról is árulkodik. Nagy kérdés az is, hogy olyannak látja-e, olyannak láttatja-e magát a levélíró, mint amilyen, illetve amilyennek hiszi és hinni szeretné magát; vagy levélbeli „siránkozása” és „öntömjénezése” idején pusztán csak arra kíváncsi-e, azt próbálgatja-e, ugyan mit, milyen fokú éntükrözést és önferdítést hajlandó még elfogadni róla és tőle a címzett, s mikor vágja a szemébe: a király mezítelen. Bizonyos tekintetben önmagáért beszél az is, hogy kihez, mely kor- és pályatárshoz ír levelet a górcső alá vett alkotó, és kitől kap válaszleveleket, kit érdemesíti őt párbeszédre. A gyérebb vagy sűrűbb levélváltások (s a bennük rögzített pályatársi ítéletek, vélekedések), ha nem is pontosan, megfellebbezhetetlenül s végérvényesen jelölik ki a helyét, szerepét és súlyát a művészeti életben, arról mindenképpen egyfajta képet nyújtanak, hogy milyen intenzitással van jelen a közéletben, s az egyes társak miként vélekednek róla, mennyire veszik komolyan megnyilatkozásait és ítéleteit (melyek olykor szögesen ellentmondanak a többiekének vagy a hivatalok döntésének18), s miképpen számolnak jelenlétével. Némely esetben jól érzékelhető az is, hogy az egyes kiadók, szerkesztők, lektorok és kritikusok milyen viszonyt tartanak fenn a levélíróval, mennyire sürgetőnek (vagy éppen fordítva: halaszthatónak) vélik művei megjelenését, népszerűsítését, számolva a tévedés, a félreértés, a kellő időben fel nem ismerés olykor jóvátehető, olykor végzetes következményeivel is. A még sokáig sorjáztatható „talánok” (melyek nem a levelek talányosságát növelik, mint inkább az elemző értelmezéseinek és magyarázatainak a feltételes, olykor megengedő, máskor megszorító beszédmódot írják elő), óvatossá kell tegyenek bennünket ítéletalkotásunkban, ugyanis a személyiség belső köreibe „beavatódás” és a titokfürkészés nagyon is kétséges hozadéka szemernyit sem jogosít fel senkit sem arra, hogy „az adott pillanat Én-jéből”10 egy általános, netán egységes En-t tételezzen; miképpen arra sem, hogy a levelekben egymást követő, szüntelen szemléletváltozáson és jelentésmódosuláson áteső, ezért mindig is csak a megnyilatkozás idejére érvényes töredékekből és vallomásokból valamiféle egységes, rendszeres lét- vagy művészetfilozófiára következtessen20. Önáltatásnak tűnik ugyanis az egymástól különálló jelen idők sorozatát úgy értelmezni, mintha egyik a másikhoz viszonyítva a múltat képezné, vagy éppen a jövőt vetítené elénk, s azáltal az egybegyűjtött levelezés 62
