Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bálint Péter: A levelezés vágya (Mit is olvashatunk ki a magánlevelekből)
egésze (hiányos és töredékes mivoltában is) az idő megtalált vagy helyreállított kontinuitását teremthetné meg. A legfőbb önáltatás persze annak figyelmen kívül hagyása, amire Géher István int bennünket, vagyishogy: „a művész mindig és mindenütt megjátssza magát (magát játssza meg, az a művészete): az író a leveleit is írja”, írja, vagyis nem kevésbé rejtekezik benne, nem kevesebb bátorsággal, leleménnyel és szenvedéllyel kísérletezik egy álarc mögüli beszéddel, mint műveiben, s nem kisebb távolságot teremt személye és levélíró-énje között, mint hőseivel szemben. S amint írni kezdi levelét, már csak egy hang hallható, amely „elveszíti eredetét”, s bárhogyan artikulálja és intonálja önmagát, többé nem a levélíró-szerző beszél, hanem a nyelv, amely egyeseknél egy és ugyanazon regiszterben szólal meg, írjon akár szépirodalmi művet, naplót, vallomást, önéletrajzot, akár levelet, több személynek is; míg másoknál legalább oly sokféle hangfekvésben énekel, oly sokféle hangnemváltást eszközöl, mint ahányféle művet s ahányféle címzettnek írt levelet. * Ha leginkább nyakon vagy fülön csíphető a levélíró, hát éppen ezen a ponton: hogyan írl Oly fesztelenül, ahogy hétköznap beszél? Olyan műgonddal csiszolva minden egyes mondatát, ahogyan azt másfajta műveiben már megszokhattuk, mivel a levelezést nem a mesterségével járó kötelezettségnek, hanem az életmű részének s azzal egyenrangúnak véli?21 Oly villámcsapásszerűen és szerteágazóan, ahogy gondolatai és intuíciói a pillanat töredéke alatt keletkeznek, s asszociációs természetük alapján bonyolódnak? Netán figyelembe véve a címzett személyiségét, elvárásait és ítélkező hajlamát, egyfajta mesterkélten modoros hangnemben, hogy a maga pártjára, meggyőződése mellé állítsa és szórakoztassa őt, akár az igazság rovására is?22 Esetleg minden mindegy alapon fecseg és pletykál, vall és számol be, egyszóval a levélírás az a szelep számára, amelyen át kieresztheti az alkotás alatt felgyülemlett gőzt? Kíváncsi is lévén a másik személyiségére és véleményére valódi diskurzust folytat-e avagy csupán egyvégtében monologizál? Ez utóbbi kérdés nyomban felveti azt a másikat is: milyen szándékkal és kinek írja a levelét? Önmagáról akar-e vallani és felfedezéseket tenni önmaga számára, saját emberi és alkotói természetéről óhajt- e megbizonyosodni önmaga előtt, anélkül persze, hogy a megszólított valamiképpen is befolyásolni tudná énképét (miként ezt Franz Kafka és Thomas Wolfe esetében láthatjuk); avagy a leveleit valóban a címzetthez vezető fizikai és lelki távolság áthidalására, a megkezdett kommunikációs tevékenység folytatására, az oda-vissza történő kölcsönhatás fenntartására: a másik előtti megnyílásra és az előtte megnyílt másik befogadására kívánja-e írni? Jegyzetek 1 Az irodalmárok és forráselemzők, a levélnek, mint irodalmi műfajnak az elterjedését, nyilván saját szakterületük alaposabb ismeretében és vonzásában jól láthatóan máshonnan és másoktól származtatják ezt az igen hamar népszerűvé váló érintkezési formát és más fajta okokhól, megfontolásokból magyarázzák azt a tartalmi és szemléleti sokféleséget, melyet a levelezések mutatnak. Gyergyai Albert például úgy vélekedik: „ha nem nézzük Cicero vagy Plinius, Erasmus vagy Luther Márton egyébként bármilyen vonzó, de elszigetelt érdekű levelezését -, a levél, a levelezés, különböző okokból, tipikusan ú jkori s francia jelenség, akárcsak a vígjáték, vagy az akadémiai emlékbeszéd. Franciaország volt ugyanis az első állam Európában, amely a középkor egyetemi és királyi futárai után a ’nagy században’ megszervezte Párizs és a vidék postaszolgálatát, és így új lendületet adott a levelezés elterjedésének, bár valószínű, hogy a levelezés vágya s érdeke is siettette a szabályos és biztonságos írásbeli érintkezés 63
