Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bálint Péter: A levelezés vágya (Mit is olvashatunk ki a magánlevelekből)

miért olvassuk a híres alkotók leveleit? „Úgy is kérdezhetném: miért olvassuk az írók magánleveleit, amikor a műveiket is olvashatnánk? Gyanúm, hogy azért is, mert lelkünk mélyén nem egészen hiszünk az irodalomban, s keressük mögötte az igaz történetet. Úgy gondoljuk, hogy a magánszemély igazibb, mint a ’lírai hős’ vagy az ’elbeszélő-én’. Tudnunk kellene pedig, hogy a művész is mindig és mindenütt megjátssza magát (magát játssza meg, az a művészete): az író a leveleit is írja”15 - vonja le Géher István a maga nagyon is figyelemre méltó következtetését Sylvia Plath levelei kapcsán. Egyszóval kettős csapdába kerültünk; azt hittük a levélíró-én fellebbenti a fátylat az alkotó titkairól, ám ehelyett azt vagyunk kénytelenek tapasztalni, hogy a levélíró-én is „megjátssza magát” (vagyis egyfajta szerep és maszk mögé rejtezik, s annak természetét magára véve, lehetőségeit többé-kevésbé kiaknázva intonálja ,,én”-jét), miközben tükröt tart maga elé, s benne bizonyos fénytöréseken keresztül „ferdítve-torzítva” el képmását, szüntelenül mórikálja magát a címzett (s persze az olvasó előtt). S levélírása közben (mely mesterséggyakorlásának egy nagyon is tudatosan és komolyan vett formája), „magát játssza meg”, merthiszen önmegjelenítésének és megnyilatkozásának a tétje: önmaga ismerete, alkotói természetének feltérképezése, melyet, ha nem csupán monologizál leveleiben, kiegészít, elmélyít, újra kérdésessé és átgondolandóvá tesz a másik fél bírálata. Ha eddig azt reméltük, hogy a levélíró-én kendőzetlenül vall az alkotóról, fesztelenül kifecsegi magánéletét és alkotás során felmerült gondjait, titkos tudójaként tanúságot tesz a másikról szóló pörben, a leveleket újra és újra olvasva érzékeljük: tükörteremben araszolunk (még az sem biztos előre-e vagy oldalirányba), a levélíró-én a megnyilatkozás pillanatában másként artikulálja önmagát, az alkotó-ént, s ezzel együtt az Ént is, mint egy másik pillanatban, vagy miként az alkotó önmagát a művében. S mint ahogy a szemlélt én-ek megsokszorozzák magukat egymás tükrében, akarva s nem akarva mi magunk is e tükrözés cselekvő-szenvedő résztvevőjévé válunk azáltal, hogy a szerepjátszó én-ek számát gyarapítjuk olvasatunkkal, sőt kommentárírásunk idején önmagunkat is számos törésvonal mentén keletkezett metszetben látjuk, amint a másikat és sajátmagunkat szemlélve a kommentárját írja.

Ha távolságtartásunkat és éberségünket nem adjuk fel a levélíróval szemben, talán csak annyi állítható biztosan az egybegyűjtött (s kiváltképpen is a „kétirányú”) levelezések böngészése kapcsán, hogy bizonyos fokú bepillantást nyerhetünk magánélete és alkotása rejtettségében maradt titkaiba, amelyek a „hétköznapi” embert, az esendőt és gyarlót, az önmagával, mesterségével szemben kétségeit és hittételeit megfogalmazó személyiséget hozzák közelünkbe16; de még e titokfürkészés is egy újabb bizonytalansági tényezőt vet fel, Trilling szerint ugyanis: „nem szabad ... abba a tévhitbe esnünk, hogy az író közlései magánéletéről egyúttal feltárják tudattalanját is, hiszen arról neki magának sincs tudomása; kulcsot adhatnak azonban egy olyan lelki tartomány megértéséhez, melyről többé-kevésbé helytálló megállapításokat tehetünk, bár ezek igazságában sosem lehetünk egészen biztosak; ezenkívül ezekből az intim természetű közlésekből elénk tárul az, ami mindenképp kapcsolatos az író tudattalanjával: az író személyisége”.17 Talán azt a kijelentést is megkockáztathatjuk a levelekről, hogy általuk rálátásunk nyílik az egyes életszakaszokban, napokban, órákban, pillanatokban érzékelt s tudatosított válságokra és reményekre, kudarcokra és sikerekre, zűrzavaros vagy éppen kitisztuló lélekállapotokra, melyek az alkotó egy-egy énjének arcvonását tárják elénk, akik éppoly elképedve szemléljük e több nézőpontból megrajzolt portrévázlatokat, akár kiállítóteremben sétálók a falra aggatott képeket; s noha olykor beavatódunk a nagyközönség előtt elhallgatni kívánt bizalmas viszonyokba, meghitt vallomásokba és bensőséges közlésekbe is, ezek viszont oly annyira két ember magánügyét képezik, hogy a róluk szóló kommentárunkat újraolvasva, restelljük szemérmetlenségünket, mely révén kiszolgáltattuk az írót a bulvárlapok pletykarovatához szokott olvasóknak.

61