Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Bakó Endre: Gulyás Pál, a szatíraköltő
A szatirikus ciklusnak egyébként vannak előzményei. Már a Tékozló (1934) tartalmaz néhány jól sikerült, finom iróniával átitatott humoros, torzító portrét vagy életképet. (Három ember, Vidám ősz, Dobó Pista, Az ablakos) ezek sorában olvasható a helyenként gorombán átkozódó Obsit is, amelyen Babits a ponyva-ízt érezte! Az elemzésre váró szatírák tárgyukat, alakításmódjukat, színvonalukat tekintve különbözőek. A versek egyik része önszatíra (Rímkovács, Kopasz költő, Ismét kopaszon, Potya ember, Rontó Pál fejfájára), egy másik csoportja személyekkel hadakozik, nyílt titok a modellek kiléte. (Küküllőhöz, a mosolygó poétához, A tervhalmozó, A Jenő, stb.) Más darabok típusokat és jelenségeket állítanak pellengérre (Tiszteletbeli, Naf- talin-kabát, Kisbudapest, Csokonai fuvolája, Egy süket-néma-vak szerkesztőhöz, stb.) Az egység felé mutat, hogy a versek többnyire a literatúra körén belül maradnak, írói viselkedésmódokat, irodalmi-esztétikai felfogásokat bírálnak, egy-kettő a túlzott centralizáció jármát panaszolja-feszegeti. Az egység elve ellen hat viszont, hogy némelyik darab nem szatíra a szó klasszikus értelmében, mert hiányzik belőle a fonák szemlélet, a csipkelődő gúny, a komikus előadásmód, mely a természetellenességet felnagyítva, eltorzítva tudatosítja és utasítja el. Helyette a didaxis lép előtérbe, némelykor a leplezetlen kioktatás, ami gyengíti a versek hatásfokát. (Utolsó csata, Költői tanácsok egy virtuóz poétának, A „szép” vers, Glória stb.) Márpedig a szatírának, ahogy Voltaire is tartotta, csípősnek és vidámnak kell lennie. Ugyanakkor kényes szellemi-erkölcsi poszt a szatirikusé: a bátorságon, a fejlett morális érzékenységen és fölényen kívül az igazságosság és az objektivitás képessége is szükséges hozzá! Ahogy Halász Gábor írta: „...egy árnyalattal, egy hibás hangsúllyal, egy félrecsúszott, erőltetett jelzővel sem túlozni a szavakban - ebben áll Kosztolányi humora, vagy ha jobban tetszik, költészete.”8 Gulyás szatirizáló fölényét megalkuvásra képtelen, szilárd erkölcsi magatartásából és újonnan kiküzdött esztétikai meggyőződéséből merítette. Leginkább akkor téved, ha az utóbbi alapján ítél, mert az ízlés nem abszulutizálható még modernebb nézőpontból sem. Különösen elhibázott a szatíra, ha az ízléskülönbségből adódó ellenszenvet a szatirikus a moralizálás szférájába fordítja. A szatirikus önábrázoláshoz tartozó Rímkovács egyúttal a Debrecen-látomás darabja, a korabeli város célösztönének elhalását, önismeretének hiányát, hagyományaitól való elfordulását regisztrálja: „ez a város régen meghalt.” Noha a vers utolsó nyolc sorát feleslegesnek érezzük, a lírai alany megjelenítése esztétikailag jól sikerült versrészletben bontakozik ki: Hát én itten mit csináljak? Olvasszak hasamból hájat? Mit tehet egy ilyen gulyás ? Poéta lesz és rímkovács A Kopasz költő minden tekintetben alatta marad a sorozat átlagának. Gulyás ebben a legegyszerűbb komikum-fajtával, a külső szokatlansággal, testi rendellenességgel akar hatást elérni, amit az ellentét tovább fokoz: „Levágattam hajam rövidre, / azóta csak úgy dől a líra...” De a komikum forrása törvényszerűen elapad, magya- rázgatás következik, majd furcsa látomás az elveszett gulyáról, az elsüllyedt apai szülőfaluról. Már ekkor érezhető a kohézió hiánya, melyet egy képtelen, abszurd leírás még jobban tudatosít. Az Ismét kopaszon sem sikerült, hiányoznak belőle a nevettető mozzanatok, sőt helyenként tragikus felhangok tévednek bele. A Potya embert A ravasz költő rutinja működteti. Ügy véljük, Gulyás legjobb önszatírája egy epigrammatikus tömörségű négysoros, a Rontó Pál fej fáj ára: 51
