Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Tandori Dezső: Mi az Utolsó Posta, ha éppen nem az utolsó (Bevezető egy költészetregényhez)

tam volna igazi konzervatív detektívregényt írni. Megtanultam, de másképp gyakoroltam.

Azért vagyunk külön-külön létezők, hogy másmilyenek legyünk. (Lásd Kosztolányi, kitől vette ő is, „különbözöm, tehát vagyok”). Akkor viszont: ha kialakul a ritkás háló (persze, hogy ritkásabb, mint a magunk kimondhatatlan létezéséé), és igen sokszor cibálódik (belülről; ha egy társi, kollegiális stb. kapcsolatot ilyen ritkás hálónak nevezünk), ha ez így van, a dolog nem jó. Nem valami jó. Mármost ez is kifejezhető sokféleképpen.

„Nem valami olyan.” Ez sejtelmes, többértelmű, összekacsintós. Karinthys, netán posztmodern.

„Nem valami az.” Súlyosabb ítélet.

A legjobb mégis az egyszerű beszéd. „Nem valami jó.” Ám mi az egyszerű beszéd, a félreérthetetlen közlés, amikor a bajainkat (anyagi bajok, maradjunk csak ennyinél; anyaginak tekintem azt is, hogyan tölthetjük időnket, van-e munkánk, ily mód aztán jól viseljük-e magunkat, rosszul-e, mik a kilátásaink, mi az egész szakmánk kilátásai, van-e „egész szakmánk”, ha kollegáink el-el- pártolnak, lásd anyagiak, lásd a kor szelleme etc. más utakra és pályákra, ahol „anyagilag” háromszoros sebességre kapcsolódnak-kapcsoltatnak, mint a magunké, avagy panaszkodó pályatársainké) (külön zárójelbe: ahol az irigykedéseknek, áhítozásoknak, „naja” mondásoknak egész hierarchiája van; a nyílt beszédhez tartozna ez is: „hányszor küldtelek el én téged a bajaiddal?” - „dögöljön meg! mit rontja a levegőt? hát te még mindig élsz?!”: e fokozatok előtá- rása, kiértékelése... nem folytatom), amikor tehát a bajainkat soroljuk, értsd, helyzetünket tárnánk, mi a hasznos, helyénvaló, szükséges beszéd s ennek módja? Hol az utolsó posta(állomás), ameddig valóban elér közlésünk? Honnét kell már küldeményünket a címzettnek elvinnie?

De hagyjuk az egész postakérdést; tisztázhatatlan, mely - nem objektív, nem anyagian tényközlő etc. - levél lehet kellemes, netán kellemes meglepetés, melyik fölösleges, melyiktől rettenünk meg, el, rezzenünk fel, melyiket nem nyitnánk ki a legszívesebben... hagyjuk, mondom, a postát.

„Jócskán rámférne...”, idézem diszkréten, nem szó szerint egy hajdani - ha nem is atyai, de nagybátyi - közelkollégám szavait, aki csodálatos, szívmarkoló levéllel örvendeztetett meg. (Holott rettegtem kinyitni, mert azt hittem, szereplésre kér fel. Még mindig nem tudom, megúszom-e azt a szereplést. A már vállalat szerepléseket nem mondom le. Újabbakat nem vállalok. Ezzel nem az idő eltöltésének kérdéséhez érkezünk, az kisszerű volna, hanem az Időéhez közeledünk.) Jócskán ránk férne, írófélékre, némi... Mi? Több lehetőség, más korszak? Vastagabb olvasói pénztárcák sokasága? Is, is. Lehetőségek bőven vannak. Próbálom N. N. Á., tanárnőm és mesterem modorában: el lehet menni, fiacskám, Amerikába, pendlizni lehet hazai és külhoni ösztöndíjak közt, férjhez lehet menni, meg lehet nősülni, állást lehet vállalni, hitbizományt lehet szerezni, nyerni lehet a lottón... Itt álljunk meg.

Nem gúnyolódtam az iméntiekkel. Hibám, hogy a lehetőségek töredékét sem soroltam fel.

Még nem azt mondom, amiért „álljunk meg”-et mondtam. Hozzáteszem az iméntiekhez: lehet lemondani addigi igényeinkről... sőt, lehet szerencsésnek lenni, hogy ezek kihalnak belőlünk, elmúlnak. Amikor „sűrűhálós” cikkemben arra céloztam, hogy jómagam költőként (de „emberileg” is!) a 60-as évek leges26