Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Bogdán László: A tükörlidérc

öngyilkosságra készülő öreg maradéktalanul elégedett s a fiatalnak ebben nincs is oka kételkedni. íme egy fragmentum az Elégia című Borges versből; márcsak azért is mert árnyalja a fullánkosan kegyetlen „ismerős múzeumot”, a már-már önparodisztikus önportrét:

„O, ez a borgesi sors,

hajózni a világ mindenféle tengerein(...)

bolyongani London békés, vörös labirintusaiban,

öregedni megannyi tükörben,

hasztalan kutatni a szobrok márvány tekintetét,

bújni metszeteket, lexikonokat, atlaszokat,

látni az emberlátta dolgokat,

a halált, az ormótlan hajnalt, a síkságot,

meg a törékeny csillagokat,

és semmit, vagy szinte semmit se látni,

csak egy Buenos Aires-i lányka arcát,

egy arcot, amely nem akarja, hogy emlékezzünk rá.

O borgesi sors,

talán nem is eltérő a tiédtől. ”

Ha lenne télikertem - sajnos nincs vagy békebeli óangol ebédlőm - az sincs akkor most vehetnék egy különféle madárhangokon daloló órát, s a tizenkettőt, amikor a tükörből lánccsörgés hallatszik majd és kijönnek a lidér- cek, bagolyhuhogás jelenthetné be...

Most egy darabig bizonyára nem fog jelenteni órájába titokzatos megbízóinak a kopottruhás emberke. Elrontottam a játékát. És az álombéli üldöző? Vajon feladja? Tudjuk, hogy az üldözők általában nem adják fel. Günter Grass A bádogdobjában üldözni kezdenek egy Viktor Weluhn nevű, rövidlátó pénzespostást „...aki a harci cselekmények folyamán elvesztette a szemüvegét, s szemüveg nélkül lépett meg a poroszlók elől, de azok nem tágítottak, a háború végéig üldözték, s még a háború után is folytatták utána a hajszát. Produkáltak egy papírt is: egy harminckilencben kiállított agyonlövetési parancsot.” S a kivégzést végre is hajtják, akárcsak a Száz év magányban, ahol „a két rendőrügynök, aki éveken át üldözte Aureliano Amadort, kopóként szaglászva utána a fél világon át, hirtelen előugrott a szemközti járda mandulafái közül, és két puskagolyót röpített bele, pontosan a hamukereszt közepébe.” így hal meg „Aureliano Buendia ezredes egyetlen fia, aki a tizenhétből életben maradt és a hosszú és hányatott szökevényélete végén, egy kis nyugalmat” keresve tér meg a szülői házba, ahová tévedés és kóros gyanakvás folytán nem engedik be(?)

Az üldöző Borges novelláinak is kiemelt figurája. Jelenléte feltételezi a menekülőt, aki hol a tengerparton (mindenkinek szembeötlően) építi fel a maga labirintusát, mintha direkt azt akarná, hogy biztosan rátaláljanak!?), hol maga is labirintusban tévelyeg, akárcsak üldözője, hol valami bizonyosságra vágyva vonul vissza a világtól, hogy regényt írjon és labirintust építsen, mint Az elágazó ösvények kertje kínai hőse, aki a regénybe építi bele az útvesztőt, vagy útvesztőket(!) Hogy hogyan? „Minden regényben, amikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Csui Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényében egyidejűleg az összesét választja. Ezen a módon kü5