Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Fried István: "Költőkirály" a/z anti-/modernitás antinómiái között

tét nyomozzuk, feltétlenül idekívánkozik Massenet érzelmes operája, amelyben a nagy komédiás-basszista Saljapin remekelt, egy (kis)polgárivá szelídített-stilizált hős-látomást megjelenítve, a polgári közönség romantikaigényének megfelelve, mintegy Rostand Cyrano de Bergeracja társaként. Hogy ez utóbbi miként formálja át a Don Quijote-képzetet, mely az eszménye vesztett világot egy képzelt-nemes eszmény jegyében harcra hívja, külön tanulmány tárgya lehetne, miként az is, miként trivializálódik, válik a másodlagos, az „utó”-romantika főszereplőjévé Cervantes regényének alakja.

Külön fejezetet érdemel Don Quijoténak (és nem elsősorban Cervantes regényének) alakváltozata, tovább-értelmezése Unamuno és/vagy Ortega y Gasset munkásságában. Csejtei Dezső könyveiben számomra megnyugtató módon elvégezte ezt az elemzést, kiváltképpen fontos újabb tanulmánykötetének ideidézhető tanulmánya: Don Quijote, a búsképű, antimodern lovag. Ugyanis a modern-posztmodern elméletek, megfontolások, irodalom- és bölcselet-értelmezések, a poszt- és neostruk- turalista fejtegetések válaszútjaira került, konstruáló, újrakonstruáló, majd dekonstruáló arculattal előlépő Don Quijotéval, illetőleg megfordítva: Don Quijote a változó koroktól szinte megköveteli az állásfoglalást: tragikus, humoros, komikus figurának látják/láttatják-e, párban-ellentétben-e fegyverhordozójával; egyáltalában: tragikomikus, komikotragikus korszakunk (cím)szereplője-e a búsképű lovag?

A korszak minősítése tőlem származik, a nem egyszer balul sikerülő átesztétizáló- dási „politikai” törekvésekre utalva. És jórészt összefüggésben azokkal az előfeltevésekkel (és az ezekből az előfeltevésekből kinövő, „elméleti” megfontolásokkal), amelyek a posztmodernt korszakként a modernségtől, így irodalomról szólva a klasszikus, a századfordulós, az avantgárd, az avantgárd utáni, a „késő”- és/vagy „utó”-mo- dernségtől elválasztják. Nem feltétlenül szembenállásról van szó, akadnak olyan nézetek, amelyek kételkednek a „modernség” befejezetlen projektum-voltában, inkább a modernségben jelentkező ideák, (anti-)ideálok, formák, magatartások, „nyelv” átstrukturálásában, egyesek pusztán továbbgondolásában vélték föltárni a posztmodern meghatározó sajátosságait. Anélkül, hogy az aligha eredményes „rekapituláció- já”-ra vállalkoznék a főbb „irányokénak, azt a közismert tézist hoznám elő, miszerint a „nagy elbeszélésekként” számon tartott társadalmi és gondolati formációk - a posztmodern és nemcsak a posztmodern teoretikusai, hanem például az 1930-as esztendők krízis-elméletészei szerint is - csődöt mondtak. Más kérdés, hogy az egyetemes csőd jelzése az irodalomban a nyelvválság tudatosulásával már jókorán fölhívta a figyelmet annak a végtelen(ített) bizalomnak illuzórikus voltára, amely a XIX. század fejlődés- és tudományhitű vállalkozásaiban fogalmazódott meg, és amely nem kizárólag és nem is elsősorban a nevelési/nevelődési regény nemegyszer naivnak bizonyuló személyiség-felfogásában hitte leírhatónak, átvilágíthatónak, „kommunikációképesnek” és nyelvileg is hitelesnek a szubjektumot, hanem a regényírást tekintve létrehozta és szinte a művek főszereplőjévé tette az elbeszélő-demiurgoszt, más oldalról azt a szavahihető lírai „én”-t, aki szerzője „álarcát” viseli, és aki még úgynevezett szerepjátszásával is egy főszereplő (a „szerző”?) fölismerhető vonásaival, „hangjáéval rendelkezik. Az a típusú teljesség, amely a bináris oppozíciók legalább nyelvileg lehetséges szintézisének, így harmóniába simulásának igényét olvassa ki, még az oly sok kételyt tartalmazó művekből is egyre inkább bizonyult elbeszélhetet- lennek, jóllehet a „hagyományőrzés” egy változata a művekkel szemben a mimézis hitelességének, a megszerkesztettség „klasszikus” arányérzéket kielégítő változatának követelményével lépett föl.

Ez a fajta esztétikai elgondolás akképpen „hatástalanította” a szabályrendszerbe nem férő, így a „nagy elbeszélések” ideológiai kritériumainak nem(igen) megfelelő alkotásokat, hogy részint elfelejtette, részint gyermekkönyvvé stilizálta (ezt tette a Gulliverrel, a Don Quijotéval), részint feloldotta ambivalenciáját, tőle elválasztván és morálisan hangsúlyozván azt a tendenciát, amely - korántsem egyértelműen 103