Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Fried István: "Költőkirály" a/z anti-/modernitás antinómiái között

esetleg valóban föllelhető az (élet)műben. A „nagy elbeszélések” érdekét az ideológiai-esztétikai (más szóval: az átideologizált esztétika), illetőleg az esztétikai ideológia (az „átesztétizált” ideológia) szolgálta, sőt: képviselte. Azaz korszakok hatalmi beszéde egy olyan társadalmi és/vagy szellemi formációt erősített, amely nem a dialógust célozta meg, hanem a monológot, nem a befejezetlenséget, hanem a végső lezárást, nem a disszonanciát, hanem a konszonanciát, nem a vegyes műfajokat, hanem a viszonylag tiszta műfajokat. Az a fordulat, miszerint beszédként, elbeszélésként jelöltetett meg az a társadalmi és/vagy szellemi alakzat, amelynek bomlása egyre látványosabbá vált, egyfelől föl-, másfelől leértékelte e „beszéd” elbeszélését/elbeszélhe- tőségét. Nevezetesen metaforává alakította azt a korszak- vagy irányzat- vagy szellemtudományi természetű „meghatározást”, amely nagyjában-egészében összegzésigényű: ily módon eleget tesz annak a követelménynek, amely szerint valamely jól érzékelhető és megkülönböztető tulajdonság alapján legyen minősíthető az, amit minősíteni kívánatost?). A metaforává, az elbeszéléssé stilizálás súlytalaníthatja azt, ami helyett áll. Mivel részint e beszéd nem „beszélgetés’’-ként kerül elénk (Pedig, mint Heidegger állítja: „Az ember léte a nyelven alapul, de ez tulajdonképpen csak beszélgetésben történik. ... Beszélgetés vagyunk, ez egyben mindig is azt jelenti: egy beszélgetés vagyunk.,,), hanem ideológiaként, amely a legjobb esetben!?) is kinyilatkoztatás, tévedhetetlenség, részint összegzésigényével nem vesz tudomást korszak, formációk, jelenségek eleve plurális voltáról, ama „többnyelvűségről”, amely még az egyes embernek is sajátja.

Mármost egészen konkrétan a Don Quijotéra térve; - úgy gondolom - elég széles körökben ismert, hogy bizonyos korokban tragikus, más korokban komikus hősként- antihősként jellemezték Don Quijotét: akképpen fogván föl a műben rejlő ambivalenciát, illetőleg a két főszereplő „eredendő” ambiguitását, mint amely meghatározott korszakokban más-más színben tetszik föl. Annál is inkább, mert nem egy gondolkodó, a legkevésbé Cervantes-értelmező, inkább Don Quijotét „valódi” vagy „képzelt” szövegfogságából kiszabadítani igyekvő értelmező éppen a szövegiséggé vált, regényként olvasott, Cervantes-műként kanonizált Don Quijotéről hiszi, ítéli azt, amit Unamuno határozottan állít (Csejtei Dezső nyomán idézem): „Ahelyett, hogy eljutnának a Don Quijotéban rejlő költészethez, ahhoz, ami benne valóban örök és egyetemes, megmaradunk abban, ami puszta irodalom, időleges és egyedi. Semmi sem lehetne kicsinyesebb és szegényesebb, mint a Don Quijotéban csak a kasztíliai nyelvű szöveget látni.” „A többi csak literatúra” verlaine-i gesztusa bukik elő az Unamuno-mondatokból, meg az olyan típusú költészetértelmezés elutasítása, amely elakad egy „akadémikus” szövegmagyarázatnál. Ugyanakkor az irodalom fölé magasodó, immár „irodalmi” mértékkel aligha „mérhető” mű tételezése a kultikus beszéd „monologicitása” előtt tárja szélesre a kaput. Egyfelől a szűkebbre vont irodalomfogalom ellenében száll síkra a spanyol gondolkodó, másfelől a kanonizálásnak revíziójára látszik törekedni, és ebben a rekanonizációs eljárásban aligha a Csejtei Dezső által is emlegetett „cervantisták”-nak jut főszerep. Az évszázadokat átélő, mind differenciáltabb eszközöket bevezető Cervantes-filológia olyan szöveg-„re”- konstrukcióra törekedett, amely erőteljesen biografikusra formálta a Don Quijotét, mintegy érveket szolgáltatva azok számára, akik regényhősében szerzője vonásait vélték fölfedezni. Szélsőséges esetben a búsképű lovag eltűnni látszott Cervantes búsképű alakja mögött, más esetben éppen ellenkezőleg, a Cervantes-életrajz szolgáltatott ki a mű integráló erejének: így Don Quijotéból Cervantes lett, és ami lényegileg ugyanaz: Cervantesból Don Quijote.

Ama felfogás sem maradhat említetlen, amely a Don Quijoténak. egy eddig aligha nagyon sokat emlegetett irodalmi „fejlődési” sorba való beállítását célozta, különös tekintettel a „szuperstrukturált” regények, a metafikciós alkotások fölértékelődésére. Itt lenne idézhető a karnevalizáció bahtyini rajza, és benne a Don Quijote elhelyez(ked)ése, nem kevésbé a Sterne és Diderot (Mindenmindegy Jakab)

104