Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Fried István: "Költőkirály" a/z anti-/modernitás antinómiái között

meg nem haladott, akár posztmodernként is aposztrofálható „Cervantes-fikció” valójában metafikció, úgy regény, hogy még/már nem regény, paródia és enciklopédia, a spanyol nemzetjellem változatainak lehetősége és nemzeti alkotás, egy nemzet tapasztalatainak műve. S azt vajon hihette-e a maga montázstechnikáját, ironikus világszemléletét és „szuperstrukturált” elbeszélésmódját szüntelenül reflektáló német író, hogy (még mindig a spanyol filológiai kutatásnál tartok) a lehetséges különféle szövegváltozatokon töprengve, egyre inkább az tetszik ki, hogy az (anti) pikaresz- knek készülő, immár nem „példás” elbeszélések sorozata, netán füzére, miképpen strukturálódik annak ellenére szilárd és következetesen végigvitt regényformává, hogy Cervantes nem fukarkodik (el)bizonytalanító tényezőkkel, fordításnak tüntetve föl később tőle önkényes folytatás révén eltulajdonított regényleleményét, ezáltal (ál)szerényen elhárítva a szerzői dicsőséget; ugyanakkor éppen a főszereplők markáns körülírásából következő nyitottsággal archetipikussá emeli őket: Turgenyevig, Unamunoig, sőt: a XX. századvégi elméleti elgondolásokig mutatva az utat. Az álszerény Cervantes a XVII. század elején már érvényesíti „szerzői jogait”, amikor Avellaneda „merényletét” részben azzal semlegesítette, hogy megírta regényének második részét, kinyilatkoztatván, hogy Don Quijoténak csak Cervantes-módra lehet élnie és halnia, a Cervantes megtervezte kalandokban részt vennie, Sancho Pansának csak Cervantes kínálhat szigetnyi fejedelemséget, részben azzal, hogy a lehető legnemesebb módon és egyben a legravaszabbul, „poétikailag” talán a leginkább megsemmisítő módon állt bosszút: Avellaneda pszeudo-Don Quijotéjának egy szereplőjét belekomponálta a maga készítette folytatásba, és ezáltal módosította annak „helyi értéké”-t.

Amire Thomas Mann célozni látszik (s most az ő terminológiájával kísérlek meg élni): az író elsődleges akaratától függetlenedni törekszik az „elbeszélés szelleme”, a regényíró-közönség-szerző szerep nem pusztán módosul, nem kizárólag a publikum „elvárási horizontja” határozza meg és dönti el az elbeszélés-sorozat versus (anti)pikareszkregény dilemmáját, hanem írónk az „automatikussá” lett regényforma, regénynyelv, ezen belül a „monologikus” előadás „dezautomatizációjára” vállalkozik; éppen azért, mert ami igazán Cervantest érdekelni látszik: az regény a regényről, az ő regényévé alakuló Don Quijote-diszkurzus e diszkurzus lehetségességéről. Ezért - vagy feltehetőleg ezért is - oszlott meg olyannyira a Don Quijote- szakirodalom, ideértve azokat a „feldolgozásokat”, amelyek nem a Cervantes-műből építkeztek, hanem az „archetipikussá” avatott főszereplőkből, olykor csupán a nevet és egy némileg leegyszerűsített, ám eszmetörténetileg és „szövegileg” továbbgondolható jellemképet tartva meg, mint Turgenyev, aki Hamlettel párosította és állította szembe hidalgónkat, illetőleg saját hidalgóját, vagy a német romantikusok, akik számára úr és szolga kettőse valójában az eszményi - valós, az álom-realitás, az értelem-testi, a költői-realista, a romantikus-prózai dualizmusát képezi le. Olyannyira, hogy a francia Sismondi a Don Quijote alap-leleményét a költői szellem és a próza örök kontrasztjában vélte fölfedezni. Hogy az angol romantikus Coleridge a becsapó és a becsapott komplementaritásában versus ellentétében gondolkodott, részint odavezet, hogy értelmi síkra tereli az „abszolút” ellentétességet, kijelentvén, hogy az ítélkezés és a megértés értelme és erkölcsi érzéke szegül az értelem és a képzelőtehetség, a képzelet (imagination) „common sense”-ével szembe.

Kevésbé megnevezetten, inkább burkolt szövegközi utalásként szintén fölbukkannak Cervantes alakjai, Sancho Pansa vonásait Vörösmarty Csongor és Tündéié Balgájában éppen úgy „fölfedezte” a kutatás, mint Hasek Suejkjében, mint ahogy az orosz Don Quijote Turgenyevnek kisregényeiben köszön vissza. Az orosz Hamletként „ékesen szóló” („szó, szó, szó”) Rugyin a mű második részében lesz Don Quijote, ki tudja, miféle erkölcsi(?), politikák?), önismereti!?) felfogás vezeti egy veszendő ügy barikádjára, ahol nevét-személyiségét-nemzetiségét veszítve hal meg, pszeudo-tevékenységnek bizonyuló hősiessége áldozataként. S ha „színpadi” utóéle102