Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Babarczi Eszter: Globálisan - avagy félelem a 21. századtól

kényszere, amely, ha egyszer a Föld kicsi, beröpködhetd és bekábelezhető" golyóbissá zsugorodott, arra készteti a döntéshozókat, hogy az egészben gondolkodjanak, talán mert szeretnék az egészet zsebre tenni, talán mert félnek, hogyha ó"k nem, akkor majd mások teszik zsebre. Ha a kicsi Földnek egy meglehetősen kicsi pontjáról nézzük ezeket a folyamatokat, a kényszer és a sorsszerűség és a nemzethalál sötét látomásával szemben mintha csak egyetlen dacos elternatíva léteznék. „Ugocsa non coronat” avagy dafke betiltjuk a McDonalds éttermeket — már ha egy kicsi kultúrának vannak még olyan jogi kiváltságai, mint a vármegyének valaha. Csakhogy, azt gondolom, a nemzethalál sötét és dacos víziója félrevezető' ahogy mindig is az volt, amióta csak a tizennyolcadik században feltalálták. A globalizáció folyamataiban a választás éppúgy szerepet játszik, mint a kényszer: bármit gondoljunk is a szabad piac kényszerű mechanizmusairól, a piac, amíg piac, választásokat kínál. Elsősorban egyéni kulturális választásokat, persze, s nem nemzeti kulturális választásokat. De a nemzeti kultúrát egyéni választások tartják meg elevennek és kultúrának. A globális kultúra tehát az egyéni választások kultúrája is, az olvasó és a nézó' éppúgy választ, mint az író vagy a rendező'. Ez pedig, engem legalábbis, arra indít, hogy ne csak Rupert Murdochról gondolkodjak, és a hozzá hasonló fránya fickókról, akik a globális kereskedelmi szabadság nevében kulturális és gondolkodási szabadságunkat fenyegetik, hanem általában arról, miféle választások a kulturális választások, és miféle tér a kulturális választások tere.

Az elsó' tehát a rémület. Amikor Burce Mazlish, amerikai történész- professzor barátom, megkért rá, hogy mondjam el, mit gondolok a globális történelemről, mert ó' maga éppen ezen újfajta történetírás elméletén és gyakorlatán dolgozik, semmi, de semmi nem jutott eszembe. Szégyenszemre azt kellett írnom neki, hogy a globális történelemről csak egyetlen szó jut eszembe, egy frusztráló és félelmetes szó. Ez a szó a geopolitika. Magyar szemszögből ugyanis a „geopolitikának” keresztelt realista látásmód mintha arra intene, hogy a történelem, s így a globalizáció nem a mi játszmánk, nem a kicsiké: a nagyok játszmája az, ők állítják fel a szabályokat, ők szabják meg a kereteket, vagy, homályosabban és jóindulatúbban, de számolva az emberi cselekedetek sajátos összjátékával, e nagy kultúrák mozgása következtében, mintegy szándékolatlan következményként formálódnak ki ezek a keretek. Mindenesetre ez a távlat éppolyan tehetetlen rémülettel tölti el a kis kultúra hívét, mint a sorsszerűség általában. Norbert Elias jut eszembe, aki a civilizáció folyamatát a hatalmi centralizáció folyamatához kötötte: kultúra tehát ott lesz, kérdezem, ahol van centrum, s a centrum kultúrája lesz az egyetemes kultúrája mindannak, aminek ez a centrum a középpont- Ja?

De talán éppen ez az első rémület, a kicsik örökös félelme az, amit a globalizáció egészen más megvilágításba helyez. Elias a könyvét azzal a mérsékelten optimista előrejelzéssel zárta, amelyet akár a globalizáció megsejtésének is tekinthetünk: a civilizáció folyamata nemcsak azt követeli meg, elérendő a maga teljességét, hogy létrejöjjenek hatalmi centrumok, hanem azt is, hogy e hatalmi centrumok összefonódjanak, összeolvadjanak, eltűnjenek feszültségeik, s mgérlelődjék a valódi civilizáció: „Csak ha kihordtuk és leküzdöttük ezeket az államok közötti és államokon belüli feszültségeket,

48