Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Babarczi Eszter: Globálisan - avagy félelem a 21. századtól

mondhatjuk el nagyobb joggal magunkról, hogy civilizáltak vagyunk. Csak akkor hagyható el több olyan tétel az egyénbe felettes énként beléoltott viselkedési táblázatokból, amely funkciója szerint nem valamilyen személyes, hanem attól független, öröklött fölényt jelöl, s csak akkor tűnik el a viselkedését megszabó kényszerekből annak szükségessége, hogy az egyén ne csak személyes teljesítménye alapján különbözzék más egyénektől, hanem birtok - és presztízseszközök alkalmazása révén az alacsonyabbrendű csoportoktól is. Csak akkor szorítkozhat majd az emberek egymás közötti kapcsolatainak szabályozása elsősorban azokra a parancsokra és tilalmakra, amelyekre a társadalmi funkciók nagyfokú differenciáltságának, a magas életszínvonalnak és a magas munkatermelékenységnek a fenntartása miatt van szükség... csak akkor szorítkoznak majd a belső kényszerek azokra a korlátozásokra, amelyekre azért van szükség, hogy az emberek a lehető legzavartalanabbul s a lehető legkevesebb félelemmel élhessenek, dolgozhassanak és élvezhessenek együtt. Csak az emberek közötti feszültségek, az emberi szövedék szerkezetében mutatkozó ellentmondások enyhülésével együtt enyhülhetnek az emberen belüli feszültségek és ellentmondások is. Csak akkor nem kell kivételnek maradnia, hanem szabály lehet, hogy egyes ember megtalálja lelkének azt az optimális egyensúlyát, amelyre oly nagy szavakkal, mint „boldogság” és „szabadság” esküszünk fel”.

A globalizáció éppen ilyen centrum-nélküli, összefonódott világot ígér, amelyben nem a hatalom vagy a hatalmi szó, hanem az eliasi értelemben vett civilizáció és az üzlet logikája jelöli ki a választások kereteit, a morális válsztásokét éppúgy, mint a kulturális választásokét. Olyan világot ígér, amelyben a civilizáció túlnő az államon. Vajon mi lesz a kultúrával, a magaskultúrával, a kis nyelv magaskultúrájával egy ilyen centrum nélküli, nemzetállamon túli, egyetemes normáknak engedelmeskedő világban? Vajon miféle választásokat szül ez a világ? És miféle kultúrát szül az a „boldogság”, amelyet, Elias szerint, ez a világ ígér?

A globalizáció a szabad kereskedelem, szabad piac, szabad mozgás liberális hármasságának eredménye. Hogy a szabad piac annak szempontjából, amit mi magaskultúraként szeretünk, nem egyértelmű áldás, azt aligha kell bizonygatnom. Nemcsak azért, mert a szabad piac sosem tökéletesen szabad, és nem is azért, mert az, amit rosszkedvűen „kultúrmocsoknak” szokás nevezni, alávaló módon elnyomja a „minőséget”, hanem elsősorban azért, mert a kulturális választások tere megváltozik: kitágul, szegmentálódik, pluralizálódik, eltűnnek az archimédészi pontok, s a kultúra szereplői elveszítik közvetlen személyességüket: aki addig színész volt egy jól megvilágított, kicsi színpadon, olvasó vagy író, művész vagy kultúrpolitikus, most „fogyasztó” lesz, „termelő” és „szabályozó” — nem olyan ez, mintha a modern kultúrszociológia és -marketing nyelvében végül testet öltene a szocialista falanszterek fitogtatott demokratikus kultúrája? Sokan küzdenek a homályban az áhított figyelemért, a szellemi dicsőségért, amely minden magaskultúra mozgatója, és kevesen jutnak ki a fénybe. Sokan fogyasztják a kultúrát, de kevesen lesznek „kulturáltak”, mert a „kulturáltság” bejárható, belátható, megosztható közös kultúrát feltételez. Szubkultúrák születnek, kis kulturális körök, a maguk szabályaival, a maguk kisebb színpadával, amely nem nemzeti kultúrához kötődik, hanem a társas világ valamiféle

49