Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Gajdó Tamás: Szent Margit nyúlja és A Sánta Ördög (Krúdy Gyula elfeledett írása)
Sajtótörténeti ritkaságként önmagában is érdekes Egyed Zoltán lapalapítási kísérlete. Egyed azonban érezte, hogy az olvasók nem csupán a politikára vágynak. Demonstrálni akarta, hogy a főváros irodalmi élete is jó útra tért. Kivel lehetett ekkoriban a leghatásosabban megnyugtatni az embereket? Természetesen Krúdy Gyulával. S amire talán azóta sem volt példa: a kis terjedelmű, szűk körben terjesztett röpirat számára Egyed eredeti írást szerzett: Krúdy Szent Margit nyúlja címmel írt novellát. S ezt az írást a Krúdy-bibliográfla sem ismeri.2 Pedig három hónappal később a Szigeti Séták 1921. július 17-i és július 30-i számában ismét megjelent - aláírás nélkül. Mivel a főszerkesztő maga Krúdy volt, nem tartotta érdemesnek, hogy a Szigeti Pletykák című rovat alá külön is kiírja nevét. így megtévesztette a lapot feldolgozó irodalomtörténészeket. Pedig csak az első mondatot kellett volna elolvasni! De továbbra is feledésbe merült volna a Szent Margit nyúlja, ha valaki, dacolva az időkkel, nem teszi félre magának Egyed Zoltán röpiratát. Talán ez az egyetlen példány, amely túlélte a huszadik századot. Nem gyújtott be vele a cselédlány. Elbújt a második világháború bombái elől. Nem sodortak belőle cigarettát szovjet katonák. Nem találták meg buzgó AVH-sok, amikor terhelő bizonyítékok után kutattak. Nem pusztította el tűz 1956-ban. Nem dobták ki lomtalanításkor. Nem adták oda lelkes papírgyűjtő úttörőknek. A Sánta Ördög kiböjtölt mindent, talán annak tudatában, hogy egyszer még eljön az ő ideje... Szent Margit nyúlja A legenda, amelyet el is hihetünk Téli estéken, a falióra mesemondó ketyegése alatt, a tegnapi és tegnapelőtti álmok megbeszélése és az álmoskönyvben való kimagyarázása után, a felsőszigetről és az ó- budai partokról ideszivárgott pletykák feldolgozása múltával, míg havas rozsét rak a jóságos kéz a tűzre, néha hallottam egy vén nyúlról, amely emberemlékezet óta tartózkodik a szigeten. Akkor került ide, amikor a Duna utoljára befagyott, itt lepte az olvadás, és a nyúl nem hagyhatta el többé a szigetet. Egy regényesebb mendemonda szerint: a nyúl abból az időből maradt a Margitszigeten, amikor azt még Nyulak szigetének hívták a geográfiában. Bármelyik legenda megállja a helyét, mert a nyúl oly titokzatos, egyéni életet folytat, hogy elég anyaggal szolgál az esti beszélgetéshez - midőn már egyéb megbeszélnivaló nincs. Többnyire azok a szigeti lakók látják őt, akik csónakkal járnak Óbudára, midőn a borok már kiforrták magukat a pincékben, az ősz elmúlóban, és a csillagok dermedt fénnyel szikráznak a Dunában és a Duna felett. A csónakkal járók sohasem találkoztak a nyállal átkelés előtt, visszatéréskor szokták őt megpillantani a part homokdombjain, amint hátsó lábain üldögél és csóválja a fejét. Nagy, szürkebundás állat, olyan piros szeme van, mint a lámpásnak; a bajsza hasonlatos azon régmúlt lovagok bajszához, akiket történelmi képekről ismerünk. Megesett már, hogy panaszos hangokat hallatott a vén kan, amint a homokbuckáik között eltünedezett a parthoz közelgő evezőcsapások elől. Darabcsik csónaktulajdonos szerint tótul szólalt meg a nyúl, mintha azoknak a tarkabarka tót lányoknak volna az udvarlója, akik a szigeti kerteket gereblyézik, és tavasszal mindig új nótákat hoznak a falujukból. Késő ősszel eltűnnek a szigetről, mint az énekesmadarak. (D. hatvanhat esztendős csónakos, aki egy félszázad óta jár2 Gedényi Mihály: Krúdy Gyula. Bibliográfia. Bp., 1978. 65
