Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Gajdó Tamás: Szent Margit nyúlja és A Sánta Ördög (Krúdy Gyula elfeledett írása)
ja a Duna-ágat, és mindössze tizenkétszer fordult ennyi idő alatt a vízbe, de olyankor mindig lakodalom volt Óbudán, azt állítja, hogy téli estéken a vén nyúl a kertészlányok után panaszkodik.) Míg Sármai, aki Szent Margit forrásánál töltögeti üvegekbe a csodatevő vizet, s így kegyes foglalkozású férfiú, sohasem mulasztja el az óbudai búcsút (bár a szent királyleány szolgálatában lévén: nem sokra becsüli az óbudaiak Szent Flóriánját). Sármai az őszi borok megtisztulása idején ugyancsak látja és hallja a nyulat, midőn a csónak az ő girbegörbe útjában a homokdombok felé közeledik, de neki mást mond a nyúl, mint a hajósnak. Azt mondja a nyúl, hogy itt volna ideje a világ megjavulásának, itt volna szükségessége az emberek megtérésének. Ha a nyúl valóban Szent Margit nyúl a, nem is mondhat egyebet. Ezenkívül mások is látták a titokteljes nyulat a sziget bokrai között, a kolostor romjainál, vagy azon a félreeső úton, ahol azok járnak, akik nem akarnak találkozni járókelőkkel. Ám itt eltérő mondanivalókat hallani: Némelyek szerint a bokorból kiugró és eltűnő nyúlnak: piros női kalapja volt, térdig érő, zöld szoknyát viselt. A kolostori romok egykori sekrestyéjében Kovács bácsi, a levélhordó, negyedóráig megfigyelte a nyulat, amint egy pepita kabátos pesti úrnő előtt térdelt, és az úrnőnek nem volt ellenére. De különösen sokszor látják a nyulat március havában az elhagyatott utakon, ahol úgy nyújtja ki karjait, mint egy ember, és hatalmas csókokat vált, hogy a varjak ijedten felrebbennek, a rigók felemelik farkukat, amint a bozótban tovairamodnak, a vakondok visszabújik a földbe; és a kolostori romfalakról halkan lefordul egy kavics, mintha azt a fénylő szemű gyíkocskát akarná elriasztani a nem neki való látványosságtól, amely gyík még a szentek és zárdaszűzek idejéből maradt itt. A valódiság, amelyből okulhatunk Lakott a szigeten egy szilaj lovag, akinek eszébe se jutott újholdnál az erszényét megütögetni (ellenkezőleg: kinyitotta, ha volt benne valami), sohase ügyelt arra, hogy melyik lábával kel fel az ágyból, nem félt fogfájással álmodni, és egyébként is meglehetősen komiszkodó fiatalember volt. Vércsének hívták, és állítólag egyszer megrakták az óbudai tánciskolában, midőn féktelenkedett. Vércse némelyek szerint rabló volt - mert éjszaka járt el a szigetről -, mások közönséges korhelynek minősítették életmódja miatt. Kipedrett bajszú, félszemű cigánymuzsikusokkal jött néha a hídon összeölelkezve. Részeg fővel bevette magát a kolostor romjai közé, és ott olyan nótákat énekelt, hogy a romfalak bízvást a nyakába dőlhettek volna. Megriasztgatta a jámbor szerelmespárokat, kik az elhagyott sűrűségekben ájtatoskodnak, és éppen örök hűséget készültek egymásnak fogadni. Szemérmetlenül köszönt azoknak a lefátyolozott arcú, furcsa menyecskéknek, akik háromszor is végigjárták a rózsáskertet, és ekként bebizonyították, hogy igenis dolguk van itt, valakire várakoznak. De nem nyughattak tőle a bokrokban gugzsoló bibliai vének sem, akik azzal az ártatlan foglalkozással töltötték idejüket, hogy az ifjúság önfeledt szerelmeskedéseit meglesték.' Ha rájött a bolondóra, hintázott a nagy fák lenyúló gallyain, majd őrjöngve szaladgált a Duna-parton, mintha azt keresné, hol legmélyebb a víz. Vércse szerelmes volt, elmeháborodott volt, közveszélyes egyén volt egy holdvilágképű kisasszony miatt, aki a tavaszt a szigeten töltötte; és oly könnyedén, lepke-léptekkel járt a kertek útjain, mintha az ő tengerzöld szoknyájából hullanának azok a fehér virágok, bámész árvácskák, elszánt ibolyák, amelyek a varjúkárogásos avart * * Ez a mondat csak A Sánta Ördögben olvasható. 66
