Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Cs. Gyímesi Éva: Késői modernitás (Kisebbségek a globalizáció sodrában)

kapcsán eljátszadozni a „nyom” derridai terminusával... De most szerencsére nem egy irodalomtudományi konferencia szerepkényszere hajt, inkább azt tartom megjegyzendőnek, mennyire determinista ez a felfogás. Stílusosan szólva - a verssel — egy porszemnyi helyet sem hagy itt Babits a személyes szabadságnak, az egyéni autonómia kreatív értékének. S ha ebből a néző- pontból ítélem meg az írástudói szerephez való viszonyát, súlyos kétségeket támaszt bennem afelől, hogy valóban bele kell-e töró'dnünk abba, hogy csupán por- vagy láncszemek vagyunk az alakuló történelemben?

Mert itt nálunk, Kelet-Európábán, és most, az ezredvégen, valahogy egyszerre, ötvözötten lenne szükségünk - ha nem is a prófétai, de legalább egy nagyon is kívánatos — mértékre abban, amit oly ünnepélyesen írástudói felelősségtudatnak szoktunk nevezni, és valami határtalan hitre, hogy mindannak ellenére, ami várhatóan és elkerülhetetlenül bekövetkezik, csakazértis van, van remény. Hogy ne csupán a kérdések súlyához illő komorsággal, a dolgok bonyolultságát aprólékosan kidomborítva, s a végkifejlet fölötti spekulációkban elmerülve tárgyaljuk a 20. századvég gondjait, hanem bátorságunk legyen az új körülmények között is célt és stratégiát állítani magunknak és a magyar társadalomnak, amelyről és amelyhez szólunk, legfőképpen a fiataloknak, akikre rátestáljuk majd e gondokat és a felelősséget is önmagukért és a közösségekért, melyekben élnek.

Bátorságra van tehát szükség. Nem az intellektuális kihívásokkal szembeni állásfoglalások bátorságára gondolok: azokkal bőven tele van a sajtó, például többé-kevésbé vehemens vitákkal is a globalizációról. Hanem — túl minden szakmai diskurzuson és filozófiai spekuláción, mely ebben a témában születik - egyszerűen valami új hitben fogant bátorságra. A latinban megragadott egy szép kifejezés: aninum colligo, ami azt jelenti, hogy nekibátorodom. Szó szerint pedig: összeszedem a lelkem.

Hasonló témájú 1994-es konferenciákon a következő hitvallást tettem: „(...) A személyes szabadság és felelősség erkölcsi tartalmát rehabilitálva nyílhat csak esély Kelet-Európábán is az egyéni megnyilatkozás és kezdeményezés, az önmagát szervező civil társadalom és a jó értelemben vett polgári mentalitás kibontakoztatására. Többek közt ebben, a személyiség reneszánszában látom a századvégi ember morális útirányát, s ha van benne valami egyének fölötti, közös tényező, az talán nem más, mint éppenséggel az esély, hogy ki-ki meglelje sajátos, egyedi önmagát. Ez az elnyomatásból feltápászkodó kelet-európai ember szabadsága és kötelessége. (...) A diktatúrákban elnyomott személyesség, egyéni méltóság öntudatra ébredése, az individuum önértékének állítása nélkül, úgy hiszem, képtelenség lesz újrafogalmazni, hogy mi is a valódi emberi közösség, miben különbözik a hiteles szolidaritás az arctalan sokaságot feltételező mi-tudat hamis szellemétől.”"

A globalizáció szakirodalmát tanulmányozva 1994 óta meggyőződhettem arról, hogy ez a gondolkodásmód a mai nyugati értelmiség szellemének egy részétől sem idegen. Ha az emberiséget évszázadokon keresztül olyan hitekkel lehetett manipulálni, melyek pusztulás felé rohanásában hajtóerői lehettek, miért ne lehetne ugyancsak a hit tartalmával rábírni végül az önvédelemre? Különösen David C. Korten, és az általa hivatkozási alapként hasz" Cs. Gyímesi Éva i.m.: 75

44