Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Gosztonyi Péter: „Midőn hazáját rabbilincs fenyíti” (A Magyar Honvédség 150 éve) II. rész
gyár hadtörténelmi irodalomban. Görgey ellenségei e kiáltványt azóta is mint a fiatal tábornok Kossuth elleni lázadásának első bizonyítékát lobogtatják. A kommunista historiográfia is kihasználta a maga számára, Görgeyt befeketíteni akarván e kulcsokmány Kossuth-ellenes élét. Ezzel szemben a szabadságharc történetének legkitűnőbb kutatói - Kosáry Domokos, Katona Tamás, Szabad György és Hermann Róbert - írásaikban a „Váci Kiáltványt” boncolgatva, ha nem is mindig egyértelműen, de végső soron szükségesnek és a további politikai események tükrében pozitívnak ítélték meg ezt. Görgey kiáltványában hadteste számára tiszta vizet öntött a pohárba. Nyilatkozata - mai szemmel nézve is - kiegyensúlyozott. Egyben őszinte, önkritikus számvetés az 1849 január eleji politikai és katonai helyzetről. Nem tagadja, hogy e kiáltványt a „sereg lehangolt kedélye” (így!) kényszerítette ki belőle. Önkritikát gyakorol 1848 decemberi magatartását illetően és a továbbiakban leszögezi: „A feldunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak V Ferdinand király által szentesített alkotmánya érdekében minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll. Nem kisebb határozottsággal azonban fel fog lépni mindazok ellen, kik az ország belsejében az alkotmányos királyságot idő előtti köztársasági izgatásokkal felforgatni megkísértenék. Az alkotmányos királyság fogalmából - melyért a feldunai hadsereg utolsó emberig harcolni kész - önként következik, miszerint a hadsereg csak azon parancsnokoknak fog engedelmeskedni, melyeket hozzá a felelős magyar hadügyminiszter vagy helyettese törvényes alakban bocsát ki. A feldunai hadsereg, szem előtt tartva Magyarhon alkotmányára letett esküjét s a katonai becsületét, tökéletesen tudja, mit akar s mit kell tennie; kinyilatkoztatja, miképp az ellenséggeli bármily alkudozásnak eredményét csak úgy fogja elismerni, ha ezen alkudozás egyrészt Magyarország azon alkotmányformáját, melyre a hadsereg megesküdött, másrészt pedig a hadseregnek katonai becsületét biztosítandja...” Visszaemlékezéseiben Görgey mindezekhez hozzáfűzte, hogy e kiáltvánnyal szemben a hadtest keretében semmiféle ellenvéleményt nem észlelt. Sőt, a kedélyek megnyugodtak. Aki „menni” akart, elment. A többiek - a tisztek, a hazai helyzetről tiszta képet kapva, maradtak. A hadtest új feladatot kapott; a meglevő sereget átszervezték. A négy hadosztály élére Görgey Guyon Richardot, Kmetty Györgyöt, Pillér Jánost és Aulich ezredest nevezte ki. Kezdeti cél a császáriaktól a Felvidéken ostrom alá vont Lipótvár felmentése volt, s amikor e feladat elvégzése különböző nehézségekkel járt - Görgey gyors elhatározással a Bányavárosok felé fordult. Görgey visszaemlékezéseiben írja: „Északra vonulásunk vezérgondolata - az ellenség főerejének elvonása a Tiszától, hogy e folyam mögött az új csapatok szervezését lehetővé tegyük - azon alapult, hogy hadtestem fennmaradjon...” Helyes döntés volt. Stratégiailag is, politikailag is. Windisch-Grátz csak lassan, nagy óvatossággal merte csapatait a Tisza irányába vezetni. Joggal zavarta őt a tudat, hogy északi szárnyán egy magyar hadtest bukkanhat fel a hegyekből. A Bányavárosokat gyenge császári helyőrségek védték. Görgey serege itt próbálta ki rajtuk katonai tudását. 1849. január 5-e és február 27-e között Görgey főserege az Ipolyságon keresztül, Léva-Zólyom-Besztercebányát érintve, Iglót maga mögött hagyva, branyiszkói áttörése után Eperjesre ért. Itt érte a tábornokot az OHB parancsa, hogy egy összpontosított támadás céljából a Feldunai Hadtest február második felére (a Hernád völgyön keresztül a Sajót maga mögött hagyva) a Tiszáig vonuljon és egyesüljön ott Windisch-Grátz ellen Egér-Kápolna térségében a többi magyar sereggel. Görgey kezében ekkor már ott volt Mészáros hadügyminiszter „leirata”, miszerint közölték vele az összes magyar haderők hadrendjét és Dembinski altábornagynak az „összes magyar csapatok” parancsnokává való kinevezését. 57
