Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
haszonnal, hogy láthassa ezeket, amint a kincs semmivé teszi a szívüket, amint olyanokká lesznek, mint az ő szívének kamrái: hidegekké és üresekké. Hogy a szívben legyen egy hatalmas palota csupa márványtermekkel, csupa aranyakkal felékítve, s legyen az olyan óriási, hogy a mélyén megbújó melegséghez, az egyetlen kicsinyke kályhához soha ne érhessen oda a palota őre, s ha mégis odaér, addigra minden hidegüljön át, fagyjon halálra. Ötven nap oda, nyolcvan nap vissza. Aki nem járta a tengereket, nem érthette, hogy ugyanaz a táv miképpen lehet nagyobb vissza, mint oda. Holott centiről centire megegyezett minden, mégis vagy harminc nap a különbség. Ha egy sztambuli odakiáltott volna egy velenceinek: Gyere ide velencei, akkor a velencei nem mondhatta azt, hogy gyere te, neked annyi ide, mint nekem oda. Bár tényleg annyi volt, mégsem volt annyi, hanem ami annyi volt oda, az vissza annyi volt, csak sokkal több. Néha a törökök gyanakodtak, hogy azért nem mondana egy velencei ilyet, mert nem akarja, hogy odadugják a képüket Velencébe, nemhogy Velencébe, de még Dalmáciába se. Pedig ez csak a törökök túlzott érzékenységével volt magyarázható. Mert igaz, hogy egyetlen velencei se kívánt egyetlen törököt sem Dalmáciában, pláne nem Velencében, de amikor azt mondták, inkább mi megyünk innét Velencéből, az azért volt, mert tényleg volt az ugyanannyi távolság között pont egy hónapnyi különbség. Egyes velenceiek persze azt állították, hogy más velenceiek, akik különben titkon Velence elveszejtői, odakiáltottak a törököknek: Nektek annyi ide, mint nekünk oda, s hogy a törökök ezt el is hitték, s örültek, hogy emberszámba veszik őket a velenceiek, bár egyetlen török se vett soha emberszámba egy velenceit, se pártost, se pártütőt. Szóval felkerekedtek akkor a törökök a hívás szerint és elindultak. Indult az óra, s lejárt az idő, s mit ad isten, alig jutottak el Zeng városáig. A hajók tele voltak rakva kicsi kis csónakokkal, hogy majd tudjanak Velencében közlekedni, mert sokat hallottak a folyékony utcákról. Kikötöttek Zengben, lepakolták a csónakokat, s elkezdtek a part felé evezni. Sok színes török - nagyon szépen mutattak a kék tengervízen. A gyerekek bámészolták őket, s kiabáltak: Anyám, Apám, kivirágzott a tenger. A törökök meg túlérték a tengert, akartak továbbevezni, hát nekiütődtek a partszegélynek:- No! - mondogatták, és rántottak az evezőkön, de a csónak megint nekiverődött a partnak. - No!- Ali - kiabált a török kapitány -, emeljétek a magasabb vízre a csónakokat, s ott ússzunk tovább. A törökök kicipelték a vízből a csónakokat, föl egészen a partkőre, s ott le- zöttyentették, s ahogy lehelyezték, a csónak rögvest eldőlt. Egyenesbe állították, de nem akart semmi módon belesüppedni az utcába, megint eldőlt. Akkor a kapitány parancsára köteleket kötöttek a csónakokra, s húzni kezdték végig az utcákon, de a kövezet se itt, se ott nem fogadta be a hajókat. A zengiek meg annyira elképedtek, hogy nemhogy egy csatakiáltás, de még egy nyekkenés sem hagyta el a torkukat.- Én tudtam - mondta az egyik török, nagyokat nyögve a kötél alatt -, hogy nincsenek folyékony utcák. Megint túljártak az eszünkön azok a rohadék kalmárok. Iszonyatos sistergéssel csúsztak a csónakok a kövön. A helyi népség bedugta a fülét, mert nem akarta, hogy beszakadjon a füldob. A törökök meg lesték 25
