Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
Végigjárni egy utat, főként oly hatalmasat, ami tengereket köt össze, szinte lehetetlenség volt egyvégtéből. Mert elindult egy tengerész Velencéből, és mielőtt becsorgott volna a Hellészpontosz szorosába egy hatalmas vihar a vízmélyre fordította a gályát, áruval, tengerésszel, szolgákkal együtt. Aztán jött a következő, az átsiklott a szoroson, de alighogy a sziklák közé ért, egy rejtett öbölből kalózok kerültek elé váratlanul, puskák sem voltak töltve, robbanóbombák sehol, csak az áru és a védtelen emberek. A kereskedő szeme láttára rabolták el minden vagyonát, aztán meg a szeme látását is, az életével együtt, ami amúgy sem ért volna egy fabatkát sem vagyon nélkül. Jött végül a harmadik, na annak sikerült megúsznia a vihart, meg a kalózokat is, rendben elért Sztambulig és tovább egészen a tatár kán birodalmáig. Bahcsiszerájban, a tatár fővárosban hatszoros haszonnal adott túl az árun, vásárolt prémeket, meg fűszereket, amiket hazatérve megint csak hatszoros áron adott el, s ekként tizenkétszeres hasznot hozott neki az út. Messziről nézve persze ez az út nem látszott így darabjaiban, hanem éppenséggel egy folyamatos csík volt, mint a térképen megrajzolt hajóutak. Amikor az egek gazdája kikukkantott palotája ablakán, csak azt látta, hát ott megy még mindig a velencei. Hogy ez esetleg nem ugyanaz a velencei volt, mint korábban, az neki egyáltalán nem tűnt föl, mert onnét nem látszott, hogy ennek nagy horgas orra van, annak meg pont kicsi volt, meg van szakálla és bibircsók is akad a szája mellett, vagy a ruhája teljesen más, mint a korábbinak, és a magassága is, meg a feje hossza, a szeme színe... Neki mindaz, ami közelről nézve különbözőségnek tűnt, az teljesen egyforma volt. Lehet, hogy éppen emiatt volt annyira megelégedve a dolgokkal, mert bármikor ellenőrizte birodalmát, mindig minden rendben működött, ami megszakadt unos-untalan folytatásra talált. Néha, amikor messzi körutazást tett, hogy megszemlélje a távoli csillagvilágok életét, bizony a föld is olyanná vált számára, mint a velencei hajós, nem vette észre, ha valaki kicserélte, mert éppen ott megvolt minden része, forgott, meg népesült, ahogyan kellett.- De sokan meghaltak miattad, velencei - frecsegte Alexandria kikötőjében a szerzetes, kis rézserpenyőt lebegtetett a kezében, pénzt akart, hogy fizessenek neki és nyerjenek üdvözülést.- Mindenki a maga életétől pusztul, nyomorult! - vágott vissza a velencei, s egy tompa fényű pénzdarabot pottyantott a serpenyőbe.- Elbújsz, mikor jön és másokat kaszabol le, akiket megtalál - krepegett a koldus, szemével hol a kereskedőt nézte, hol az alamizsnát.- Nem én vagyok a sorsom kormányosa - mondta elmenőben a férfi -, csak egy hajót irányítok a vizeken. A kolduló szerzetes tovább morgott, hogy a gazdagok mind fertőzöttek a gazdagságtól, s hatalmas házakat építenek, hogy elbujdokoljanak a végzet elől, és másokat fizetnek meg, hogy legyenek ők a csalik, ha jön a pusztító, akkor ők kerüljenek a halál karmaiba, de nem úszhatják meg, senki nem úszhatja meg, mert olyan az egész, mint átszelni a tengert: egy darabig bírja mindenki erővel, sokan, órákig és napokig, de végül mindahány belepusztul a vízbe, s akkor mit számít az, hogy mennyivel bírta tovább. Megúszni a tengert nem lehet. Állt az elrongyosodott ember a kikötőben, s nem bírta abbahagyni a méregtől ázott szavakat, hogy a gazdagnak nemhogy a mennyek kapuján nem lehet bejutnia, mert teve - röhögött és elkurjantotta magát: 16
