Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”

összefüggésben a tapintatos kipusztulás lenne kötelességük, az összességre tekintve aligha érezhető hatásfokkal, illetve nyelv- és kultúracserés beolvadás esetén semmilyennel sem. Na meg persze „miért éppen mi, s miért nem mások?” Miért nem a kínaiak, akiket vezetőik a maguk módján meg is próbálnak erre rászorítani. Amint erre Burány egy helyen utal is, nem is minden zökkenő nélkül. Amilyen például egyes, sok évszázados családok fiú utód híján való „magvaveszése”. Ami aztán vagy fáj vagy nem, nem kizárólag „értelmi” kérdés, hanem inkább érzelmi mindenekelőtt. Úgy, mint az identitás problematikája általában is, mármint az otthonomhoz, családhoz, szülőföldhöz, nemzethez való kötődésé, ami vagy megvan bennünk, vagy nincs meg. Akárcsak egy meghatározott személyre irányuló szerelem, szándéktól függetlenül és ki nem irthatóan, de nem is erőszakolhatóan, nem is kérhetőn számon.

Más kérdés, hogy az adott „identitáskategória”, az ügyben magát illetékesnek érző közösség, mégiscsak elvárja, számon kéri tagjaitól, erkölcsi normává teszi ezt a számukra. Egyebek mellett gondolataik megrendszabályozását, kordában tartását megkövetelve. Vagy legalább ki nem mondásukat várva el tőlük. Mintha bizony a „gondolkodó” nem tudná, hogy hallgatása esetén helyette mások úgyis kimondják.

Függetlenül attól, hogy bennem a szükséges érzelmi alap megvan-e, s ha igen, mennyire van meg. De talán lényegesebb ennél, hogy akiben megvan, úgy írhat csak, mint két megbecsült orvosírónk is teszi, lelkiismeretére hallgatva. Alapjában véve azonos nézőpontból kiindulva, mindenekelőtt biológiai fogyásunk miértjeit feszegetve, középpontjában azzal az egyke-kérdéssel, amely a magyarság szempontjából azért látszik különösképpen is végzetesnek, mivel ennek egyes vidékeken dívó „népi” hagyománya napjainkban egymás hatását fokozva találkozik a jelenség civilizációs, „urbánus” változatával. Ami már nem sajátosan magyar tünet, ámde kisebbségi sors esetén az asszimilációs hatásokkal lép frigyre. Méghozzá a „hétköznapok racionalizmusától” megtámogatva, úgy, ahogyan azt egy helyütt Gubás Jenő megfogalmazza: „A szórványmagyarság (...) csak akkor mutat készséget anyanyelve ápolására, ha annak, legyen az bármennyire csekély is, de előnyét és értelmét látja. Az általános iskolai végzettségű egyéneknek ugyanis, akik a falu lakosságának nagy hányadát képezik, a nyelv, még az anyanyelv is, csupán kommunikációs eszköz. Arra szolgál, hogy az egyén környezetével megértesse magát. Ha ez csupán szerb nyelven lehetséges, és az információk csupán ezen a nyelven jutnak el hozzá, de főleg akkor, ha a szűkebb környezete és a hatalom a magyar nyelv miatt hátrányos megkülönböztetésben részesíti vagy csak nem teszi lehetővé annak megfelelő szintű elsajátítását, akkor nem kell csodálkozni, hogy a szórványban élő magyarság a nyelvváltás ördögi csábításának nem képes ellenállni.”

„Falu” alatt az alig valamivel több mint 300 lelket számláló észak-bánsági Majdányt értve, tekintve, hogy művében Gubás, a közvetlen közelében fekvő, de már inkább csak csenevész maradványként létező Rabéval együtt, voltaképpen e település szociográfiai körképét adja. Afféle vízmintaként, mivelhogy benne nemcsak Bánát veszendő magyarsága egészének kórokozó mikrobakészlete található meg, hanem vajdátlanul is Vajdaságként emlegetett Délvidékünk egészéé is - vagy ha ma még nem, hát félő, hogy holnap már igen. Hacsak nem teszünk (mások mellett!) mi is ellene valamit, mielőbb, amíg egyáltalán módunkban áll.

Mindenesetre a szerző észretérítési és felrázási szándékkal állítja ki azt a látleletet, amely módszeresen felépített könyve lapjairól tárul a szemünk elé. Óhatatlanul vészjelzésekkel is indítva mindjárt. Bevezetőben jelezve már, hogy ti. „A bánsági magyar falvak, mint ostromgyűrűbe zárt seregek, látszatra már megbékéltek a pusztulással, s ha nem jön a városi értelmiség részéről egy hatásos felmentő sereg, akkor ezeket a falvakat, egyiket a másik után megsemmisíti a szerb túlerő”. Elkerülhetetlenül azt a kérdést váltva ki a netán kényelemből is reményvesztett „városi értelmiség”-bői, hogy ugyan mit is tehetne felmentő seregként, ha egyszer „a falvak mindegyike egy87