Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”
abból kiindulva is kissé az ördög ügyvédjének szerepébe léphetünk itt, hogy amit Burány doktor „társadalmi maszlagénak nevez a mindent boncoló emberi értelem, a Ráció tulajdonképpen. Ami lehet katasztrófák okozója, sőt ha meggondoljuk, oka is annak, hogy „globális” és „lokális” értelemben egyaránt szakadó partok szélén állunk, egyszerűen mert az evolúció (végzetes?) végkifejleteként létrejött a legértelmesebb állatfaj, majd annak kultúrája-civilizációja, amely napjainkra egyre inkább elérni látszik az önmegsemmisítés határát. Ha úgy tetszik, azt a kritikus pontot, ahonnan csakis a „nincs más hátra, mint előre!” jegyében lehetséges elmozdulni, még több ésszel tehát, nem pedig (a példák keltette, talán akaratlan látszat szerint) az ösztönösség irányában hátrálni ki belőle. Alkalmasint azért, mert az értelem térnyerését az ösztönnel szemben voltaképpen egyfajta „kritika” jellemzi, olyanféle rákérdezés, hogy „csak így elégíthetem-e ki valamely szükségletemet vagy tehetem másképpen is?” Ezért lép a fejlődés során már az állatvilágban is a „zárt genetikai program” helyébe a „nyitott”, ezért ismerik a magasabb rendű állatok az ösztön-kielégítés „alternatív” módjait is, miközben az ember ösztönei vagy elcsökevényesednek, vagy pedig az ember ezeregy módját találja ki annak, hogy kielégítse őket. Szerencsés esetben megtisztítva, „szublimálva”, szerencsétlenben lealacsonyítva, bemocskolva, belesüllyesztve a „bűn” mocsarába. Rákérdezve akár a mögöttük lévő szükséglet „értelmére” is, legyen bár szó magáról az „életösztönről”, ezért is lesz az öngyilkosság képessége egyedül az ember sajátja. Ámde ugyanilyen rákérdezés áldozata olyan látszólagos évidencia is, amilyen „Az én köl- köm, az én folytatásom”, Shakespeare sokat idézett magasztaló sorai ellenére is. Mert ugyan miért lenne folytatásom pusztán az a tény, hogy maradnak utánam olyanok, akik testükben, sőt agyukban sejtjeim génkészletének felét tovább hordozzák? Hiszen ha a tudatom nem folytatódik, semmi sem folytatódik. Illetve rajtam kívül minden, de ez akár közömbös is lehet számomra. Feltéve, hogy nem létezik mégis halálon túli élet, s hozzá a kukkolás holmi olyan csatornája, amelyen át elgyönyörködhetem utódaimban, netán kétségbe eshetem sorsuk alakulásán. Ámbár, ha effélében hihetnék, ugyanezt közvetlen származottak híján is ugyanígy megtehetném. Mert hát igen, az értelem, aminél persze nincs jobb, márcsak ilyen, mindezek végiggondolására is képes. Az élet szolgálatában állva ugyanúgy, mint a haláléban. Vagy éppen látszólag az élet érdekében megszólaltan vezetve a halálhoz. Bűvös köröket hozva létre, kedvenc divatszóval élve, a 22-es csapdáit. Minden bizonnyal a tudattalan nem minden háttér- sugárzása nélkül, ami a magam esetét, sokak által ismert helyzetét illeti, kézenfekvővé téve akár azt a merő tapintatból elhallgatott a választ is, hogy ti. „te szegény, ugyebár...” Emiatt is jön a filmrendező Jiri Menzel mondata éppen kapóra: „Ha elképzelem, hogy az elkövetkező száz évben miféle változásokon megy át a világ, kicsit örülök, hogy utódaim csakugyan csak képzeletbeli utódok.” Ám ha már az imént ösztönökről, ösztönösségről esett szó, nem árt talán arra emlékeztetni, hogy az emberi társadalomban inkább a kollektív beidegződések, a megmerevedett szokások rendszere hat ösztönként. A gondolkodásnak az az eleve elutasítása, aminek az öreg cigányasszony megnyilatkozása éppúgy példája lehet, mint az az egykéző világban élő nagymama, aki önakasztással reagál harmadik unokája várható érkezésének „szégyenteljes” hírére. Akkor is rokon jelenségként, ha az előbbi a természetes, az utóbbi viszont végletes és végzetes kórtünet mindenekelőtt. Ami ellen természetesen küzdeni kell (szerintem is, még ha ezek után nem is könnyű ezt elhitetni magamról). Bármennyire ott motoszkáljon is bennem a kérdés: lehetséges-e napjainkban „csak” nemzetben-nemzetrészben gondolkodni, anélkül, hogy egyúttal emberiségben is gondolkoznánk? Anélkül koncentrálni a részre, hogy az egészről tudomást vennénk. Mellőzve, hogy helyzetünk megoldásának (ha létezik egyáltalán) mibe is kellene beilleszkedni. Milyen lesz az a világ, melyben fenn kívánunk maradni? Nem mintha arról volna szó, hogy fogyóban lévő kis népeknek ezzel 86
