Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”
Varga Zoltán „Az én kölköm, az én folytatásom” Sokasodok és fogyatkozók XXet vészjelzés is kiveszésünkről, Vajdaságnak mondott délvidéki kishazánk két érdemes orvos-írójának könyve gyorsuló fogyásunk mind riasztóbb jeleiről. Nevezetesen dr. Gubás Jenőé, a Veszendő végeken (Logos, Tóthfalu, 1997), s dr. Burány Béláé, a Szakad a part (Forum, Újvidék, 1998), külön-külön is épp eléggé lehangoló címek, hát még így együtt! Pedig flgyelmeztetőeknek kellene lenniük, felrázóknak - nem is pusztán kis világunk számára, hanem „össznemzeti” vonatkozásban is akár, amíg végleg nem késő... De erről majd később inkább. Előbb viszont, nem vigaszként, de a teljesség kedvéért arra utalón, hogy bolygónk egészét illetőleg is léteznek visszafordíthatatlannak tűnő folyamatok, ugyancsak vészjelzőek, félelmetesek, a minket közvetlenül veszélyeztetőkkel ellentétesek, de bennünket az összességgel együtt végveszéllyel fenyegetőek. Lévén, hogy gyerekfejjel eszmélőn kétmilliárdnyi emberiségről tudtam (s az is riasztóan soknak hatott), jelenleg, ha jól tudom, nem értük el még a fenyegető hatmilliárdot, 2050-re viszont kilencmilliárdnyian leszünk, ám ebbe, ha nem tévedek, már a napjainkban halvány reménysugárként egyelőre alig érzékelhetően jelentkező lelassulási tendencia is bele- kalkuláltatott. Feltéve, hogy időközben nem jelentkezik valamiért újabb árhullám, illetve hogy nem fogyasztjuk el előbb már a bioszféra életterét, vagyis ha ki nem csúszik lábunk alól a talaj, hogy amúgy szőröstül-bőröstül, „totálisan és globálisan” a semmibe hulljunk. Beavatott előrejelzők, nem utolsósorban dr. Csányi Vilmos Az evolúció általános elmélete című könyve szerint is, amelynek szerzője meggyőzően mutatja ki, hogy az élővilág kialakulásának és fejlődésének törvényei, valamint az emberi civilizáció fejlődésének sajátosságai, leglényegüket tekintve azonosak, s azonos végkimenetelbe is torkollhatnak. „Rendszerelméletileg” olyképpen, hogy egy-egy kialakuló rendszer, amíg tartalékai megengedik, pozitív visszacsatolás esetén egyre fokozódó sebességgel növekszik, hogy miután önnön lehetőségeinek határait elérte, „paramétereit” kitöltve, önmagát kezdje el fogyasztani, ekképp jutva el a kollapszus pillanatáig. Magyarán az összeomlásig, bioszférák (így, többes számban, még ha mindössze egyet, a magunkét ismerjük csak) esetében fordítottjaként a szupernóva-robbanásnak, azaz mégsem egészen, mivel a Szíriusznyi óriáscsillagok anyagának csupán külső szférája szóródik szét a kozmoszban, belseje viszont összeomlik, befelé robban, amíg csak szupersűrű anyaggá, aprócska (földgolyónyi?) maganyag-tömbbé nem válik, illetve óriási atommaggá, ha másfelől nézzük. Elkerülhetetlenül így, viszont a bioszférában (elvben legalábbis) valami más is történhet. Mármint hogy a pozitív visszacsatolás helyébe valaminek köszönhetően, a kölcsönhatások egyensúlyát, tartós fennmaradását és működését biztosító negatív visszacsatolás lép - úgy, ahogyan az élővilágban, az egyes szervezeteken belül, tehát az egyedek szintjén (valamint a tápláléklánc egyensúlya révén a különböző fajok között is) na meg az emberek alkotta különböző szerkezetek, gépek esetében is mindig történik. Ami az utóbbiakat illeti, hangsúlyozom, itt csakis egyedi szinten, hiszen autóink egyre növekvő számban gördülnek le sokasodó gyáraink szerelőszalagjairól, tovább mérgezve a légkört, s fokozott ütemben 83
