Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán
Ha Györffy Istvánról el lehetett mondani, hogy a magyar nép lett tudóssá benne, akkor Hegyesi Jánosról azt lehet elmondani, hogy a magyar nép lett politikussá benne. A hat elemis füzesgyarmati útőr (és csöppet sem mellesleg: költő!) 1944 decemberében, Debrecenben, a nemzetgyűlésben ilyeneket mondott: „Jöjjön akármilyen kormány, soha ne tévessze szem elől azt a példát, hogy az ügyes, okos, képzett kőműves, mielőtt az épület felrakásához hozzáfogna, szigorúan megvizsgálja a talajt és erőssé építi a fundamentumot, az alapot, mert ha ezt eltévesztette, ha elhanyagolta, az épület összeomlik. A mi nemzeti életünkben ilyen fundamentum, ilyen alap a magyar nép.” Mikor aztán 1949-ben nyilvánvalóvá vált, hogy Rákosiék rendszerében éppen ez a fundamentum a legkevésbé fontos, Hegyesi János, aki pedig a Tisztelt Ház jegyzője volt, hátat fordított az ország házának és hazament Füzesgyarmatra. Persze, a következő esztendők sem teltek gond nélkül. Hegyesi Jánost 1957 februárjában elővette a rendőrség: „... négy hónap múlva, az események után, mikor már semmi baj nem volt, félig agyonvertek. A gerincem törték el a rendőrségen” - vallotta 1986-ban. A füzesgyarmati útőrnek később is volt miért bánkódnia. Van egy verse, amely a Berekfürdőn címet viseli, s ezt 1976. október 18-án írta a költő. Mert a szegények gondjait nem csupán a politikus Hegyesi János vállalta fel, hanem a költő is. Berekfürdői pihenéséig már megjelent két könyve, a Zord időben és a Feleljetek nekem! című, és már alighanem készülőiéiben volt az 1977-ben napvilágot látott Miért jöttem el ? címet viselő verseskönyve is. A Berekfürdőn című verse így kezdődik: „Bere- ki szép nyárfák alatt, / Református üdülőben - / Töltöttem el néhány napot / Verőfényes őszidőben.” Ezután természeti képek, sárguló, hulló levelek sugallják az elmúlást, amit aztán a harmadik versszakban önmagára vonatkoztat: „Életemben is ősz van már, / És bús sorsom vége felé, / Nagy bánattal jöttem ide / Jézus Krisztus színe elé. // Némán, csendben jaj de sokszor / Elsírtam már bánatomat: / Kit szerettem - elvesztettem, / Sírba vitte nyugalmamat”. A néhány berekfürdői nap azonban elűzi a költő bánatát, barátokra lel és „Rátaláltam Istenemre”, írja a hatodik versszakban. Felragyog az életöröm: „Őszi napfény ragyogása / Csillogott a fürdő vizén: / S bút feledve, ékelődve / Derültünk az élet ízén. // Ezért kedves nagyon nékem / Berekfürdőn töltött hetem: / S azt kívánom, ki velem volt, / Mindet áldja meg Istenem!” Az őstehetségnek is nevezett Hegyesi Jánost élete nagy részében mellőzték. Megjelent ugyan még Az utak őre című, cikkeit, visszaemlékezéseit közreadó könyve 1985-ben, majd a Rögös utakon című, verseit, prózai írásait tartalmazó könyve 1990-ben, de a tekintetükkel szinte csak a fővárosi írói műhelyeket pásztázó szerkesztők már nem láttak el Füzesgyarmatig. A mai középnemzedékhez tartozó írók nevében a szintén viharsarki Sarusi Mihály regényíró kimondja Hegyesi Jánosról: „... példaképnek tekintjük”. Ez a szűkszavú közlés talán némi elégtétel lehetett az idős írónak, aki még tudta, milyen a magyar út. A Berekfürdőn című vers a magánember Hegyesi János lelki krónikája, s a köz ügyeivel foglalkozó verseihez hasonlóan ez is tényszerű. Ez a kemény kis ember nem nyafog itt sem, nem siránkozik, tényszerűen közli bánatát és máris vigasztalódásáról beszél. Aki a magyar út őre, nem is tehet mást. Gyanítom, az sem, aki a magyar úton jár. A visszanyesett fa Talán nem véletlen, hogy a népi írókhoz kötődő Hegyesi János költő több versében is emlegeti Karcagot vagy a Nagykunságot: a mi tájegységünk szomszédságában lakva nyilván meg-megfordult a kunok földjén, s erre egy ideig még az is okot adhatott, hogy jeles bibliográfussá nőtt lánya Karcagon volt könyvtáros. A Tisza partján című versét 1968-ban írta: nézi a vers szerint a hidat, a vizet, halászcsónakot, s emlékezik. Az első világháború után Kun Béláék seregében ő a 33-as 64
