Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán
gyalogezredben szolgált. Az életem-történelem című önéletrajzában így ír az itt történtekről: „Sorban vonultunk be Kassára, Eperjesre, amikor parancs jött, hogy harc nélkül vonuljunk vissza, majdnem lázadás tört ki. Mindenki fel volt háborodva, hogy ami területet felszabadítottunk, azt minden ellenállás nélkül adjuk vissza. Azzal áltattak bennünket, hogy akkor a román csapatok harc nélkül visszavonulnak a Tiszántúlról. Ám hamarosan Szolnoknál találtuk magunkat. Ott törtünk át a Tiszán és Karcag határáig szinte meg sem tudtak állani előttünk a román reguláris erők”. A Tisza partján című versben a költő ezt az áttörést idézi meg emlékeiben, amikor „ifjú tűz vitte hadunk rohamát”. így ír: „Meg sem virradt, megrendült a föld, / harminc és feles ébresztő jele / rengett a város, száz ablak betört, / és meg sem álltunk, csak Karcag fele.” Ami ezután következett, arról így beszél önéletrajzában: „Akkor ismét jött egy érthetetlen visszavonulási parancs... A visszavonulás alatt Fegyvernek, Szapárfalu közt voltak hevesebb harcok és én Szapárfalu alatt sebesültem meg egy mellettem becsapódó ágyúgolyótól. A sebnél nagyobb baj volt a nagy légnyomás. Autóval vittek a szolnoki állomásra, ott sok sebesülttel együtt vonatra raktak és én a szombathelyi kórházban tértem eszméletre.” A versben ugyanez természetesen tömörebb: „Ki tudja, hogy volt-Karcagnál történt, / ma sem értem még, mi következett: / visszavonulni parancsra, tüstént! / így fordult meg a híres ütközet. // Vissza engem már autó hozott, / mert egy bősz gránát épp mellém csapott. / Véres szemekkel néztem Szolnokot - / a Tiszát és a lebukó napot”. Itt köt vissza a költő az évtizedekkel korábbi emlékektől a jelenbe, ahol ismét megjelenik Szolnok, s a Tisza, a híd, amik mindig megidézik a múltat, ahányszor csak itt jár. _ Itt-ott még megemlíti a Nagykunságot, például a Vitáris Péter lázadása vagy az Úrvacsora című versben (amit Erdélyi Józseffel való költői versenyben írt). A költői erő miatt talán nem maradnának annyira emlékezetesek e művek, ám az, hogy minket emleget bennük, mindenképpen fontossá teszi őket a számunkra. Hegyesi János, a paraszt-poéta valóban rögös utakon járt egész életében, ahogy könyvének címe is mondja. Nem volt tehetségtelen ember: figyelmünkre érdemesek újságcikkei, politikai beszédei, novellái is a versei mellett. Talán, ha kevésbé mostoha sors adatott volna neki! De hogyan teremjen egy fa, amit, alig hajt ki, máris visszanyesnek? Akár a magyar sors jelképe is lehetne. Versek híján Veres Péter 1965. március 24-én kelt levelében felhívja a kunmadarasi születésű, karcagi öregdiák, Szűcs István mérnök figyelmét egy írásra: „... a Kortárs márciusi számában az Iszapeső című elbeszélés, Csoóri Sándor munkája, Kunmadarasról szól egyébként. Megrovást kapott érte, a szerkesztő is, Csoóri is...” Madarasi élményeit Csoóri is megemlíti néhol, például ír egy vaskályha tetején ülő cigányemberről, aki napokig hallgatta ebben a helyzetben új, nikkelborítású táskarádióját. Emlegeti az Iszapesőt is: „... megjelent a nagy botrányt kavaró Iszapeső is. így vagy úgy, de versírói rangom mellett egyre többen emlegették prózaírói képességemet. Ebből én nem éreztem semmit. Olyannyira nem, hogy szinte sértett, amikor komoly irodalmárok arra igyekeztek rászorítani: toljam félre a lírát, s regényt írjak, vagy elbeszéléseket. Prózát akkoriban én jobb híján írtam. Azaz: versek híján.” Az Iszapesőt olvasva az ember néha úgy érzi, elbeszélést tart a kezében, máskor mintha egy riport sorai sorjáznának, időnként pedig esszészerű részletek bukkannak elő. A Magvetőnél 1981-ben megjelent kis könyvecske végén a megírás dátumaként 1964 szerepelt. Veres Péter elbeszélésnek érezte, én inkább szociográfiának. Amolyan Csoórira jellemző szociográfiának, amely az ember felől közelít a társadalomhoz és költői nyelvet használ. „A hatvanas évek elején, amikor még úgy látszott, hogy a meg65
