Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Kudelász Nóbel: A szénrajz
jaim is, vékonyak, törékenyek, gyenge a hangom, vékony és puha a bőröm, rugalmas vagyok, és valahányszor otthagynak, valahányszor letaposnak, kiegyenesedem, nehéz lenne engem kettétörni. Csendes vagyok, és nem vagyok túl magas, és az sem véletlen, hogy a kelta horoszkóp szerint a mogyorófa jegyében születtem.- Te értesz a horoszkópokhoz? Nem is tudtam...- Nem értek, de ennek utánanéztem. Az most lényegtelen, hogy értek-e hozzá vagy sem, nem erről van szó. Ezt nem kitaláltam, ezt megéltem egyszer. Persze nem hittem neki. Égő szemekkel, tüzesen, átszellemülten beszélt magáról egy éjszakán át, szinte rá sem ismertem arra a lányra, akit olyan jól ismertem - vagy ismerni véltem. Csodálatos, fantáziadús történetnek hittem azt, amit elmondott, olyan történetnek, amelyet szívesen megírnék, és tulajdonképpen már akkor gondoltam arra, hogy megírom egyszer. Úgy kezeltem az elmondottakat, mint a megírandó témákat szokás, mint minden ötletet, amit addig kiviteleztem. De azt nem hittem el, hogy megtörtént. Más dolog, ha az ember elhiszi, amit a fantáziája diktál, hiszen szüksége van a hitre, hogy meg is írja azt, és egészen más, ha meg akarják győzni arról, hogy igaz is. Most már tudom, hogy itt tévedtem. Ezért nem sikerült megírni eddig. Egy darabig levelezgettünk. Aztán egyszer nem írt vissza. Nem is írt többé azután. Eltelt vagy három év, és most ismét abban a városban vagyok, ahol utoljára azon az estén voltam. A Kőbölcsőt kiműtötték a központból, és ez minden kétséget eloszlatóan bizonyítja, hogy a városnak tényleg nincs szíve. Ha volt is, megállt. És majdnem megállt az enyém is, amikor megtudtam, hogy Ilona már nem él. Komplikáció támadt szülés közben, és az vitte el. Emlékszem is, írta, hogy férjhez ment. A könyvtár büféjében üldögéltem napokig, második számú törzshelyünkön, végtelen kávék és cigaretták mögött. Apróra zsugorodtam, és majdnem beleolvadtam az albumba, amely végig ott feküdt előttem az asztalon, kiterítve. Három évig üldözött az elmesélt történet, három éven át ostromolt, és mégsem engedte, hogy megírjam. Nem hittem benne. Csak az ötletben hittem, és magamban, hogy meg tudom írni. A valóságban kételkedtem, amit Ilona azon az estén tálcán kínálva nyújtott át. Amíg élt, amíg az élők között tudtam, nem engedte elmondani. Most, hogy már nem, távlatot nyert minden, és mélységet, magyarázatot. Fölszabadult valami bennem. Átadta nekem, hogy végre megírhassam. Most, miközben az utolsó sorokat gépelem, hálával gondolok RÁ; megkönnyebbültem, mert most már hinni tudok NEKI, és örvendek, hogy rövid élete során rájött arra, legalább arra, hogy ki volt azelőtt; örvendek, hogy elvitte magával a felelőtlenségemet, amivel történetét kezeltem; én itt maradtam keresgélni tovább, megírni ezt a történetet végre, és még talán sokat ezen kívül. 37
