Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Kudelász Nóbel: A szénrajz
tetet, vagy föllapoz egy albumot. Ilyenkor Ilona végigülte a Kőbölcső nyitvatartási idejét, nem járt órákra, nem mosolygott, narancslevet ivott, és nagyon keveset beszélt; hanem a negyedik nap reggelén frissen mosott arccal jelent meg, kiheverte, feledve volt az egész. Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy én is szerepelhettem a féltékenységet kiváltó okok listáján. Az egyik lovagnak pedig én vertem be a képét. Humoros, és egyben vérig sértő akart lenni, amikor berohant a Kőbölcsőbe, és ott talált minket; vetett egy lapos pillantást felém, amitől engem csak a sajnálat környékezett meg, és ezek után cipőnek nevezte Ilonát.- Cipő vagy - mondta. - Cipő egy hatalmas lukkal. Mindenki járt már benned. Nem akarta visszavonni, de aztán meggyőztem. Akkor láttam először és utoljára sírni Ilonát. Ez ellen viszont már tehetetlen voltam. Eltelt öt egyetemi év, bukdácsoltam, kórházba kerültem, ösztöndíjosztáskor mindig nagyon önállónak éreztem magam, és utána mindig sóhajtozva jöttem rá, hogy mégsem, de eltelt, befejeztem, megkaptam az oklevelet, és semmi keresnivalóm nem volt többé ott. Ilona akkorra már a rajzon kívül minden egyéb tanulmányával fölhagyott, és kérdésemre derűs mosollyal csak ennyit válaszolt:- Nem kísérletezem tovább. Minden barátomtól kaptam valami kis apróságot, emlékidéző, mágikusnak szánt tárgyat, és, ahogy ez ilyenkor jó körökben szokás, cserében meghívtam őket egy búcsúbulira az albérletembe. Tizenöten zsúfolódtunk be két kis szobába. Furcsa volt látni őket úgy együtt, és jóleső érzéssel töltött el a gondolat, hogy ezek az emberek szeretnek engem. Ki is tettem magamért, volt bor meg palacsinta, kazalnyi szendvics, ketten valami háromemberes gatyaszaggató pálinkát is hoztak, amitől aztán éjfél körül végig énekeltük a hatvanas és hetvenes évek progresszív rock-repertoárját. Aztán a lányok hajnali kettő magasságában szedelőzködni kezdtek, a fiúk szerre elkísérték őket. Az éjszakai csendes utcáról még hosszan hallatszott egy-egy megunhatatlan sláger. Ilona maradt utoljára. Kálmán, a költő ajánlkozott, hogy elkíséri, de Ilona azt mondta, hogy menjen csak, ő még szeretne maradni egy kicsit, mire Kálmán sunyi villámvigyorral sarkon fordult, lerohant a lépcsőkön, és már a lépcsőházban ordítani kezdte, hogy: Várjatok meg! Meg voltam győződve, hogy Ilona valami megkésett szerelmi vallomást akar tenni nekem, mindazok ellenére, ami közel öt évvel azelőtt történt. De nem így volt. Ajándékát szerette volna átnyújtani, ő maradt utoljára.- Valamit el kell mondanom neked - mondta. - Gyere, ülj le ide mellém. Átnyújtott egy ízlésesen becsomagolt négyszögletes tárgyat.- Bontsd ki - mondta. Kibontottam. Egy Csontváry-album volt benne. Örvendtem neki.- Erről majd mindig TE fogsz eszembe jutni - mondtam, és szerettem volna nagy tét, és nagy e-t mondani.- Várj egy kicsit - intett le -, mesélek valamit, csak NEKED, azt biztosan nem felejted el. Öt év együtt átélt dolgai után éreztem, hogy ő is szeretett volna nagybetűkkel beszélni.- Nyisd ki a száznegyvenhetedik oldalra. 35
