Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Kányádi Sándor: A nyomaveszett tölgyfa (Gerd Kuzebaj versei elé)
Szállásunk Malinovkában volt, abban az akkor még csak kilenc házból álló, újjáépülő faluban, melyet annak idején Gerd Kuzebaj tervezett, építtetett, és amelyet aztán az ő rehabilitálása után (?!) felsőbb parancsra lebuldózereztek. Volt, aki Kamcsatkából települt haza, hogy öregségére itt építsen házat: kényelmes, mint mondtam, a gyergyóiakra emlékeztető, kőalapra rakott gerendaházakat (a kőalap s a faszerkezet között gondosan, kátránypapírral szigetelve), fürdőszobával, angolvécével, bár egyelőre még vödörrel pótolták a vízvezetéket. Nagy rokoni vacsorával végződött a helyszínekben, látnivalókban gazdag nap. Hiszen jártunk abban a városkában is, ahol az Oki Asalcsi utolsó munkahelye (ahol orvos volt) és emlékmúzeuma volt. Tulajdonképpen az Oki Asalcsi révén jutottam el ilyen messzire. Annak idején, amikor hozzájutottam a már említett Medveénekhez s olvastam a rokonságról, annyira megrendített ennek a votják leánynak balladába illő élete-sor- sa, hogy meg is írtam. Oki Asalcsi orvostanhallgató volt, majd szemészorvos lett, a nagyhírű Filatov professzornak volt a tanítványa. írt két füzetnyi verset, Gerd lefordította oroszra. Miről dalol a votják nő címmel jelent meg. Ezeket az akkor írott verseit adják ki szülőföldjén mindmáig, újra s újra. Mert Gerd letartóztatása után Asalcsi letette a tollat. Többet nem írt. Volt bátorsága elhallgatni. Hát ezért a versért hívtak meg. így jutottam el, Mayer Ritának, a moszkvai magyar művelődési központ igazgatójának közbenjárásával (fordító, kalauzoló, minden kisrokont gyámolító védangyali mivoltának teljes bedobásával), olyan kiváló nyomverők nyomában, mint Bereczki és Domokos professzor urak, Éva Toulouze tartui professzornő, Kozmács István izsevszki magyar lektor és Göncz Árpád elnök úr és kísérete, magam is az udmurt földre, hogy vodkát locsolhassak Oki Asalcsi sírjára, és hogy magnószalagra mondjam a verset, Anatol Ucvarov (Anti öcsém) fordítása mellé. Ebből a szerény múzeumból, mely utolsó földi szállása volt a sokat szenvedett udmurt lánynak, aki maga is kétszer volt letartóztatva, egy rabruhás fényképét is elhoztam emlékül. A Honvédő Háború alatt - hiába volt a világhírű Filatovnak a tanítványa - szemészként sebésznek osztották be, s melléje rendeltek egy komszomolka asszisztensnőt, azzal a meghagyással, hogy ha valaki meg talál halni a rovott múltú doktornő keze alatt, lője le. Nagy szerencse kellett hozzá, és minden bizonnyal a komszomolka embersége is, de talán még inkább a Gondviselő szándéka, hogy ép bőrrel megússza. Rá várt még, hogy udmurtjait kigyógyítsa a trachomából, az egyiptomi vakságnak nevezett szembetegségből. Ezt írták - orvosi mivoltát - elsőül az emlékét őrző táblára a hálás utódok. Egyre gyarapodóbb kedvvel ültünk a rakott asztal mellett. A kolhozelnök vitte a szót, nem látszott rajta sem a fáradtság, sem a vodka. O volt, aki fiatal traktoristaként annak idején Gerd faluját lebuldózerezte - felsőbb ukázra, persze, súgta oda Ritának Foma Kuzmics, Gerd kutatója és biográfusa. És Rita továbbsúgta nekem. A többieknek nem kellett megsúgni, tudták mindannyian. De mi mást tehetett volna egy még majdnem gyerek alkalmazott, a parancs az parancs. Éjfél után bontottunk asztalt. Az elnök egy kicsit jártában elbizonytalanodva igyekezett beülni a volán mellé. ígérte, hogy reggelre itt lesz a reggelivel. És elhajtott. Reggel friss finom keszegek hatalmas halmaza párolgott az asztalon: éjszaka a Vala folyóból fogták számunkra. De az előtte való nap délutánjának eseményeit idézve egy kicsit korán kanyarodtam elbeszélésemben a vacsorához. Ott hagytam abba, hogy a dimbes-dombos erdő között ereszked7