Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Kányádi Sándor: A nyomaveszett tölgyfa (Gerd Kuzebaj versei elé)
tünk le a Vala (Lófolyó) vize mellé, mely a Kámába lassít, nagy kanyarokkal. Ott, Gerd egyik kedves tartózkodási helyén szerettek volna vendéglátóink húst sütni. Legnagyobb rémületünkre katedrális nagyságú felhőkként valami kurta és nagyon agresszív szúnyogfélék támadtak ránk. Rita már majdnem sírt. Alig győztük csapkodni magunkat. Mondták is, hogy nehéz megszokni. Annak idején itt ezen a tájon is volt Gulág-körlet, a cári időkben errefelé ment át a Nagy- Szibériába vezető transzport út. Amikor Gerd már érezte, hogy el fogják vinni, hazajött, hogy elbúcsúzzon a népétől. Borjút sütöttek itt a tiszteletére. Igen, a szúnyogok. A Gulágon is használták őket: egyik szórakoztató kivégzési mód volt, hogy az elítéltet, ha rászolgált, meztelenre vetkőztették, kikötötték egy fához, reggelre aztán a szúnyogok végeztek vele. (A fölidézéstől is elborzadva meséltem itthon az egyik kollégának a Vala vize mellett hallottakat. Mit hüle- dezek ezen - mondta -, nem olvastam-hallottam, hogy itt nálunk, a Deltában rafináltabban jártak el: a meztelen pácienst egy ágra kötve belógatták a piócáknak, s csak a felsőtestét bízták a szúnyogokra. Hát nincs az az elvetemültség, amire az ember ne tudna még egy lapáttal rátenni.) Még mielőtt velünk is végeztek volna a szúnyogok, vendéglátóim körbemutattak, hogy ott valamikor egy nagy tölgyerdő állt. Talán hetvenkilencet mondtak, hogy akkor volt egy erős fagy, 50 fok alatti, s akkor kifagyott az egész erdő. A búcsú a valóságban i-s úgy történhetett, hogy ment egy este az a csinos, jóképű, mandula szemeformájú fiatalember, talán éppen egy zenés-verses estről jött hazafelé, egyszer csak lassított mellette egy kocsi, kiugrottak belőle, elkapták az ő európai nyakkendőjénél fogva, és betuszkolták a kocsiba, aztán meg sem álltak vele a Ljubljankáig. Az sem biztos, hogy 1941-ben halt volna meg. Ki tudja? Foma bácsi, a biográfusa sem. Borjút sütöttek hát a tiszteletére, nem is egyet, többet is, sokan kigyűltek ide a Vala vize mellé, mert sokan ismerték, szerették. Szerencsénkre ezt már a kocsiban is vacsorához készülve mesélték tovább. Ott volt egyébként a társaságban Gerd édesunokaöccse is, már jól hetven felé járóban, és valóban nagyon hasonlított a nagybátyjára, ilyen lett volna ő is, ha megérheti ezt a kort. „Én még a tekintetére is emlékszem” - mondta elrévedve egy másik rokon, egy idősebb asszony. Kicsi idő múlva odasúgtam Ritának, kérdezné meg, hány éves a néni. „Harmincháromban születtem, lelkem” - mondta olyan hangosan, hogy tolmács nélkül is mosolyoghattam. Valóban emlékezhet a néni, hiszen csak egy évvel az ő világra jövetele előtt, 1932-ben vitték el örökre az udmurtok némethlászlóját, kóskárolyát, petőfisándorát egy személyben. Volt abban az említett, nem is olyan régen kifagyott tölgyerdőben egy hatalmas tölgyfa. Hárman - mit hárman, szóltak közbe többen is, négyen, de talán még öten is - alig tudták körbeölelni. Többen voltak, kevesebben voltak, elég az hozzá, hogy az volt Gerd kedves fája. Vacsora után még fölhajtott egy pohárral az egybegyűltek, barátai, tisztelői egészségére. Aztán bement az erdőbe, elbúcsúzni a tölgyfától, a fájától... Hajnalban aztán elvitték. Reggelre kelve pedig a fának nyoma veszett. Még a töve helye, az se maradt meg. Csak az öregebb rendűek tudják, hogy pontosan hol lehetett. 8
