Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Határ Győző: Hömpölygő beltenger (Kötetlen elmélkedés Kabdebó Tamás Duna-trilógiájáról)
fikarcnyit sem tudok felmutatni, de meg királyi étekfogót sem - hát majd a föld alá süllyedek szégyenletemben. Önéletrajzi adalékok, könyvtárt-felhányó búvárkodások csapadéka, mind-mind belehull a trilógia roppant tepsijébe; ugrifüles tréfákban sem szűkölködünk, s maga a szerző is felcsap statisztának, egyszer a forradalom napjaiban „fényképez”, másszor francia „lány-cicáknak” mutatkozik be Rómában az olimpiász idején („Comment vous appelez-vous?” - „Thomas Kabdebo”), egyszer meg saját nevén „könyveket rendel” egy bajor könyvesnél; de ellenáll a csábításnak, hogy a „legkisebb ellenállás” irányába induljon el s végelemzésben a trilógiát nem lehet tetten érni s „lefülelni” azzal, hogy burkolt önéletrajz. A regényfolyam mestercsellel kezdődik, és ez a mestercsel mindvégig a helyén marad, üzemel, beválik. Ha az illusztris szerző úgy képzelte, hogy mindössze Krúdyig, Jókaiig, Vas Gerebenig, Kuthy Lajosig, Jósika Miklósig nyúl vissza - téved. A valóság: ennél több és ennél nagyobbszerű. Victor Hugo a maga szertelenségében, Dumas Pére a maga körmönfontságában, Le Sage, Quevedo, Aleman - ők éltek ezzel a fogással, amikor a műnem még alakulóban volt és írója nemcsak önmagával tünekedett, olvasójával is tanakodott; Defoe-ig, Fieldingig nyúl vissza, és ez adja trilógiájának epikus hömpölygését, hogy valósággal szakaszról szakaszra, oldalról oldalra: feltálalja a műfajt. A regény megújulásának vagyunk a tanúi. Gil Bias ördöge emelgette így a háztetőket, hogy bekukucskáljon az emberjószág fészkébe. „Most útjukra bocsátjuk haramiáinkat, hogy hősünkkel betévedjünk a karmeliták kolostor-templomába” - írhatta bátran Merimée, mert adottnak vette, hogy az író - mint a cselekmény titkos ismerője és kalauza - jelen van. Irodalmi időgépünkön, „hipp-hopp” áttűnéssel belegázolunk azokba a századokba, amikor az auctor meg-megszólalt, hol mint „az író”, hol mint a „Titkos Krónikás”, beszédbe elegyedett az olvasóval és egyszer átvezető kommentárral traktálta, másszor bölcsességgel, a planéták állásával, morállal/életvitellel, ájtattal/világlátással látta el. Kijegyeztem, megszámoltam - jó másfél tucatszor jelentkezik, hol a pennájával hadonászó író, hol a velencei félálarcot öltő Titkos Krónikás, hogy megállítsa a sokszálú cselekmény valamelyik fonalát és betekintésünk öregbítésére elmeditáljon a történtek fölött. Szemérmesen csupán cselekményt mondtam, pedig az események e szörnyeteg gubanca úgy nő-szaporodik, mint a japángomba, amely minden fazekat kinő, vagy ahogy a komputer monitorán terjed-sarjad a fraktál: egyre beljebb hatolunk folyvást közelgő-növekvő mintázatok, bozótok, indák, türemlések öbleibe - ránknövő liánjaiba. A drámai fordulatok, a cselekmény csomóírása, az alakok rajzása és ki-be ugrálása szerepeikbe mintha valami gyöngyfényes kódon keresztül volna szemlélhető; mindez nemegyszer meghökkentő, valószínűtlen és meseszerű, lovagregények, gyermekkorunk kalandregényeinek ámulatos képmutogatását idézi: hebegünk-hápogunk, telehintjük apró, kétkedő kérdőjelekkel - vesztünkre. Észre sem vesszük, mikor megy végbe éberségünk színeváltozása: a végén azt is elfogadjuk és hitelesnek érezzük, amiben tegnap még tamáskodtunk: „így is történhetett.” Az opusz teljességére mi sem jellemzőbb, mint hogy tulajdon regényelméleti alapvetését is tartalmazza. Az író, munkáján morfondírozva, elsőbbet felhozza Manzoni I Promessi Sposi című romantikus nagyregényének tanulságát, a cselekmény bumeráng-repüléséről; majd Voltaire Candide-jának hősét és Kunigundáját állítja párhuzamba saját regényének szerelmespárjával. KT nem „finomista”, nem fájvirág esztétalélek, nem „mimóza” ő; nem grafomániás, nála sehol a formátlan tudatkiömlés, a lustán sepert hordalék salakja, a parton végigterítve, sehol a méltóságteljes langeur; nem az „írók írója” ő, hanem a százezres olvasótáboré. És nem is úgy, ahogy-és milyen ravaszul Nyugaton csinálják: piackutatással, rábeszéléssel, az író sarokba szorításával - nem. O ezzel a „titkos tudással” és ilyennek született. Alapállása a sportemberé. A sport minden ágában járatos, mondhatni szakember, a szakzsargont csakúgy mint a lelátók jasszos rétegnyelvét anyanyelvi fokon használja-beszéli. Vele-szurkolunk és majdhogynem a pályára szaladunk, amerre 83
