Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Valastyán Tamás: Talán száz, talán ezer éjszaka (A találkozás mint idő és az emlékezés kontúrja Bálint Péter Búvópatak című regényében)

amelyet hajdan a combray-i templomban éreztem meg előre, és amely rendesen láthatatlan marad számunkra: az Idő formáját”9). S a találkozás az emlékezésnek is kifejező társa, amennyiben egyfelől beindíthatja az emlékek tolulását, másfelől maga is leendő emlékeket szülhet. Az idő és az emlékezés amúgy is evidens szimbiózisa, eleve mindig már viszonyba sodródásuk (az emlékek múltra utaltsága s jövőre irányultsága) a találkozás pillanata és eseménye révén különös fényt kap, fogalmazhatunk úgy is a fény-metaforikát kibontakoztatva, hogy ennél a fénynél pillantják meg, veszik észre egymást igazán, mintegy reflektálnak egymásra. Valójában a találkozás fogja betölteni ebben a profusa-vállalkozásban, szétfolyó, áramló beszédben a mérték funkciót, amelyet másfelől éppúgy betölthet a találkozás inverzeként felfogható, a találkozásnak az időben és az emlékezésben képződő tükörmásaként meghatározható búcsúzás is. Úgy tűnik, mintha minden a találkozásokon s elválásokon, tehát az időn és az emlékezésen múlna a regényben.

Mielőtt azonban szembesülnénk a Búvópatak találkozásaival s búcsúzásaival (;újabbakat teremtve s átélve ily módon, természetesen mindig is már egyfajta találko- zásban-elválásban létezve), problémafelvetésünk szempontjából sem lényegtelen kitérőt kell tennünk. E kalandos labirintusban persze, ami a regénynek s értelmezési kísérletének legadekvátabb kifejezési formája, nincs kitérő, egészen pontosan miden nekirugaszkodás kitérés, tehát minden kitérő ugyanoda, a találkozás szívéhez vezető út, ahol az idő és az emlékezés összefut. Nos hát, vajon mi motiválta és inspirálta e nagyregény létrejöttét? (Mert Bálint Péter műveiben kétségtelen, e formátumot üdvözölhetjük, sőt az olvasó lelki szemei előtt a regények főszereplőinek, a fiatal festődnek10 trilogikus, vagy még több művön keresztüli sorskövetése is kibontakozhat, hiszen mind Valentini Péter életének s naplófeljegyzéseinek megörökítése, mind pedig Valentinus peregrinus diák leveleinek Valentini általi közreadása mondhatni folytatást ígérőén ér véget. Valentini sors- és meseszála éppen az imaházból kilépő s néhány lépést megtevő főhős morfondírozása közben „szakad meg”, a németalföldi kalandozásaiban elmerülő Valentinust egy apokaliptikus hangvételű, minden szavában és sorában a sorssal való számvetésről árulkodó levél „halál” szónál megakadó történeténél11 hagyjuk el. Mindkét esetben tehát egy búcsú-, elválás-mozzanat kinagyításáról van szó, a találkozás negatívjánál, visszájánál való időzésről, amikor persze emlékek rémlenek fel, az emlékezés kísért, végérvényesen megszűnik valami s valaki, de amikor az egész addigi lét, no meg a lehetőségek leendő világa előre vetül, lezárás és előlegzés történik egyszerre, Valentini, a mi perspektívánkból szemlélődve a jelen idejében esz- mélkedő én részéről ily módon: „Töprengeni kezdtem, vajon merre menjek: vissza a műterembe, hogy gondolataimat papírra vessem és egyre vastagodó naplómban megörökítsem új élményeimet, amelyek, tudom, egy kétségekkel teli, habozó ember arcvonásait mélyítik el, amelyek révén hol Valentinus történetéből, hol kamaszkori életemből kirajzolódik egy alak, amelyről már azt sem tudom eldönteni, hogy ki is ő, mert egymás létéből táplálkoznak” [284.,] Valentinus énje felől pedig, aki a mi perspektí- * 111

“ Idézi Paul Ricoeur: Az eltűnt idő nyomában: az átjárt idő (Bárdos László fordítása). In: Az irodalom elméletei TV. (szerk.: Thomka Beáta), Jelenkor, Pécs, 1997. 127-128.

111 A kurzív ‘i’ és ‘k’ a Búvópatak azon narrációs ötletét hivatott jelezni, hogy az Örvény és Fúgában megismert főhős, Valentini Péter mellett az új regényben a fiatal festő által közreadott s mestere segítségével megszerzett régi levelekből elénk lép egy XVI. századi, peregrinációját Németalföldön töltő s aztán életének jó részét is flamand földön élő diák, Valentinus, aki szintén a piktúrát tekinti élete ki teljesíthető és kiteljesítendő sorslehetőségének. A regény folyamán a két főhős énje át- áttűnik egymásba, létük „egymásból táplálkozik” - ahogy egy helyen fogalmaz az író. Éppen ezért zavaró s félrevezető a Búvópatak alcíme (Egy festő kalandozásai a reformáció korában), persze az első regény alcímének felelevenítése (Egy fiatal festő naplófeljegyzései) is ugyanolyan szűkítő jellegű lett volna, talán a kettő finom kontaminációjának alkalmazásával lehetett volna az új vállalkozás gazdag szüzséjét érzékeltetni.

70