Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Valastyán Tamás: Talán száz, talán ezer éjszaka (A találkozás mint idő és az emlékezés kontúrja Bálint Péter Búvópatak című regényében)

vánkból szemlélve a rétegzett, felszabdalt idő múltjába simul, imigyen: „Igen. Holnap látni fogom a napfelkeltét, mélyen beszívhatom a sós tenger illatát, s egy ismeretlen kikötő felé igyekszem, ahol szenvtelenül szemlélhetem majd az emberek életét, a tárgyakat, s talán hasznát veszem anvers-i mentorom egykori tanításainak és orvoslással foglalkozom. Megpróbálok szembenézni a halállal...” [301.] Az „egymás létéből táplálkozó” ének személyes történetei és egyetemes történései tovább gyűrűznek tehát, az idő áramában s az „időn kívüli” hatókörében, azaz egyéb, még megírandó művek medrében, annak mintájára talán, ahogy Proust képzeli az írást, az íróban már eleve benne létező könyv végtelen „fordításaként”11 12: „Sokáig tart majd az írás. Legföljebb nappal próbálhatnék aludni egy keveset. Ha dolgoznék, csakis éjszaka lehtne. De sok-sok éjszakára lenne szükségem, talán százra, talán ezerre”13 - mondhatná Prousttal Bálint is.) Térjünk vissza a motiváció és inspiráció kérdéséhez: „Az a gyötrő vágy kínoz, hogy valamilyen egységet teremtsek” - olvasható a Széljegyzetek...- ben, ahol egy másik passzusban ez áll: „Az emlékezés, amely önfeledt megmerítkezés az elveszettnek hitt, ám a révületben megtalált ősharmónia folyamában, az érintetlennek tűnő egység ősforrásában, nem ismer sem nemek közötti különbözőséget, sem kor különbséget”14. A Búvópatak textusában is számos, hasonló hangoltságú mondatra bukkanunk, Valentini szájából például: „Műtermemben azon töprengtem: miként lehetne a bizonyos ritmusokban medréből kilépő és visszahúzódó időt az örök jelenvalóságban érzékelni? miként lehetne az örömtelen helyen élőket az igazi lét bőségére és áttetszőségére ráébreszteni?” (8-9.), „...egyszerre az a sejtés hasított belém, hogy műtermemből egy olyan világba szállók alá, amelyben az értékek fittyet hánynak az általam megeleveníteni vágyott ‘aranykor mítoszára’” (23.), Valentinus Theophrastus mesternek Anvers-ből írott levelében: „Vajon nem azért merülök-e el a kiábrázolásban, hogy lege artis egységben lássam az universumot? Ergo minél több vonását tárom föl a dolognak, az annál universalisabb lesz, s ezáltal a Szóban megtestesült Igét és Teremtést a maga intenzitásában és egységében ragadja meg” (49.). A motiváció és inspiráció egyfajta aranykori, édeni, az emlékezés révén megidézhető s az időre való teremtő reflexió útján megérzékíthető egység és harmónia utáni vágy holdudvarában kereshető tehát, mely megidézés és megérzékítés ugyanakkor nem zökkenőmentes, sőt képtelenség - mi másra is utalnának az író azon megjegyzései, melyek a mondat

11 A levél kalandos úton jut el a címzettjéhez, Alexander H.-hoz, a literatúra professzorához Göttinga városába, ugyanis Valentinust La Rochelle-ből menekülve Dover kikötőjében egy betegség leveszi a lábáról, és egy idegen férfit kér meg, hogy juttassa el levelét a barátjához. Érdekes - és sajnos e keretek között most teljességgel ki nem bontható - összevetés kínálkozik ezen a ponton a Búvópatak e fordulata és Lawrence Norfolk: A Lempriére-lexikon című nagyregényének egyik legfontosabb eseménye, La Rochelle végső ostroma között. Ugyanis a Búvópatak e XVI. századi szála éppen ott szakad meg, a hugenották utolsó véderejének, fellegvárának fokozatos fel- morzsolódása közepette, ahol a Norfolk-regény cselekményének kardinális momentuma, a kilenc hugenotta kalmár meggazdagodásának s a tragikus rochelle-i mészárlásnak a története szövődni kezd. Valentinus még meg tud menekülni a tengeren társaival egy lélekvesztőben, a kilenc kalmár, a későbbi Kabbala, a brit Kelet-India Társaság titkos tulajdonosi szervezetének leendő megalapítói azonban már csak egy föld alatti alagúton át tudták elhagyni a várost s hagytak pusztulni mindent.

12 Paul Ricoeur Proust híres művéről szóló már említett kitűnő elemzésében az írói tevékenység ezen fordítói jellegéről a megtalált időnek az „időn kívüli”-ben mint az irodalom alakzatában föloldódó lényege kapcsán a következőket írja: „Az ‘időn kívüli’ hatókörében az eredete szerint felfogott műalkotást nem a szavakkal bánó kézműves alkotja meg: ez a mű megelőzi létezésünket, és csupán föl kell fedeznünk; ezen a szinten teremteni annyi, mint fordítani.” I. m. 114.

131. m. 129.

14 Széljegyzetek... I. m. 150. és 170.

71