Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Valastyán Tamás: Talán száz, talán ezer éjszaka (A találkozás mint idő és az emlékezés kontúrja Bálint Péter Búvópatak című regényében)
Valastyán Tamás Talán száz, talán ezer éjszaka A találkozás mint az idő és az emlékezés kontúrja Bálint Péter Búvópatak című regényében Bruegel Flamand közmondások című festményén mintegy százhúsz fla- mand - vagy annak hitt - szólásmondást ábrázol zseniális megjelenítő-egyénítő erővel s tömörséggel, bár kissé zsúfolt kompozícióban. A mozgalmas, színkavalkádban lüktető tablón szinte a szemünk láttára elevenedik meg a XYI. századi Németalföld mindennapi élete, vagy inkább fogalmazzunk így: életteljessége, hiszen a képre tekintve ugyanúgy megjelennek a néző előtt az élet ügyes-bajos dolgait érintő intések („Disznók futkosnak a gabonában” Minden tönkremegy), mint a népi bölcsességbe felszívódott élettapasztalatról árulkodó mondások („Ki tudja, miért járnak a libák mezítláb?” Nem kell törődnünk azzal, ami nem a mi dolgunk), vagy filozofikus mélységű belátások („Meg kell görnyedni annak, aki a világban jár” Az élet kompromisszumokkal jár). Amiért a nagy flamand festő perspektívájából s tekintetével, no meg ecsetvonásait segítségül híva próbálok közeledni Bálint Péter új regényéhez - túl azon, hogy Bruegel szerzőnk egyik kedvenc, a regényben többször is hivatkozott festője -, az nem más, mint hogy Bruegel festményén, akárcsak a Búvópatak lapjain, a létezés egységbe foglalt sokszínűségének, sokféleségének, a valamelyest mégiscsak mértéket talált széttagoltságnak s szerteszóródásnak, a megszelídített végtelenségnek láthatjuk szép példáját. Bruegel optikája s perspektívája mellett Marcel Proust nyelvi ereje s írói fantáziájának finomsága lehet segítségünkre, ha a létezés határtalan gazdagságának Bálint Péter számára is releváns kifejezhetőségé re, megjeleníthetőségére szeretnénk rámutatni. Proust hatalmas regényfolyamának Bálint már több tanulmányt, esszét szentelt, a francia író iránti szimpátiáját és rajongását eddigi két regényében az időhöz s az emlékezéshez fűződő különös vonzódása, mondatfűzésének zenei lendülete, ráérősen hömpölygő mondatgörgetegei is jelzik. A sokrétű vonzódásnak most csupán egyik momentumát emelném ki. A regényírásról szóló széljegyzeteiben a Búvópatak írója többször is idézi Proustot, egy helyütt például a martonville-i templomtornyok kapcsán írottakat: „Csakhamar a vonalaik és napfényes felületük kéreg módjára hasadtak széjjel, valami felderengett bennük abból, amit eddig elrejtettek, olyan gondolatom támadt, amelyet egy perccel előbb még nem ismertem, s amely kezdett szavakká rendezkedni a fejemben, s az az örömöm, melyet az imént a tornyok látványa okozott, ezáltal annyira megnövekedett, hogy mintha csak megrészegedtem volna, nem is tudtam másra gondolni.”1 E sűrű szövésű s gazdag motívumkincsű textusban ezúttal pusztán Proustnak azon törekvésére és szándékára szeretnék utalni, hogy a látványt gondolattá formálja, szavakká rendezze, ráadásul az efölötti „megnövekedett” örömérzetét is ugyanezen nyelvi terrénumon belül fejezze ki. A lét egyszerre sokfélekép1 Széljegyzetek a regényírásról. In: Noteszlapok, Seneca, Bp., 1997. 166. 67
