Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)

ként (is) olvasható/olvasandó; akár mitológiai olvasókönyvként is, amelyben az Apahérosz demiurgikus vonásait a többi szereplő félreolvassa, félreérti, de legalábbis nem ismeri föl. Az Apa szakrális cselekedetei, létének szakralitása az őt félreértők, részint a róla emlékező(k) szemében torzulnak el, válnak alantassá, a fenséges paródiájává. Ám beépülnek a gyermekkorba, amely - és erről Schulz maga írt egy levelében - az emberi teljesség periódusa, azé a csodák természetes megjelenésének időszakáé, amelyben a Könyvek Könyve regulái, hitei érvényesülhetnek. Az ide történő (vissza)sóvárgás nem pusztán a Monarchia-szöveg fölidéződését teszi lehetővé, hanem a Könyvek Könyve könyvvé (újra)írását is, ekképpen a szöveg születésének rejtélyeiről lebbenti el a fátylat. Hogy e könyv összeállítása szintén demiurgikus cselekedet, erre (ön)ironikus utalások történnek; a szerzőség nem heroizálódik, hiszen „eredetisége”, „teremtő” volta legalábbis kétséges, illetőleg ami fontossá válhat: az beágyazódása a szöveg-univerzumba. Ezen a ponton megint fölvetődhet az autobiografizmus, amelynek ezúttal nem Paul de Mantól származó meghatározását közvetíteném, így nem a maszktalanítás vagy/és a prosopopoeia dilemmáiként utalnék rá. Inkább Kosztolányi Dezsőre hivatkoznék, aki a terjedelmesebb prózai epikába sorolhatóság felől tekintett erre a nagyon kérdéses műfajra:

„Minden regény megfordított önéletrajz, az író önéletrajzának eltorzított, toldott, megfejelt, álom által átnézett, tetemesen bővített és javított kiadása, de mégis önéletrajza, mert az álomban akár másokról, akár magunkról álmodunk, mindig csak rólunk van szó.”

Ilyen módon önéletrajzi és prózai epika szintén két vágányon találkozhat, egyfelől akkor, ha minden prózai epikai alkotást önéletrajzként olvasunk, másfelől akkor, ha az „önéletrajzot” a megszemélyesítés/megszemélyesedés, illetőleg a személy(iség)től elvonatkoztatás ütközőpontjára helyezzük. S bár az egyes szám első személyű előadás akár eligazító is lehet, valójában a magánmitológia létesülése (és ennek Schulznál számottévő a szerepe) inkább mutatkozik orientáló tényezőnek. Ez összefügg a szentség felismerése és tévesztése között lebegő értelmezési cselekvések artikulálódásával, de összefügg a mitologémák be/elfogadásának változataival is. Míg az Apa „ornitológi- ai”-nak minősített szenvedélye a család szemében előbb megtűrt, majd elítélt magatartási formában fejlődik a bibliai/mitológiai történések újra-elbeszéléséig, addig a család előtt rejtve marad a madaraknak „prédikáló” Szent Ferenc - a Monarchia világában parodisztikusnak tetsző - gesztusaihoz hasonló jelenség fölidézésének szakralitásba hajló jelentősége. Az Apám tűzoltó lesz részint rájátszásként láttatható, amelynek révén a Kastély tűzoltó-epizódjának továbbgondolása világlik elő, részint azonban a „mulatságok és népünnepélyek” antik történelmi eseményeket játszó szereplőivé süllyesztett aktánsairól tetszik ki, hogy a „tűz fiai”, a „szalamandra nemzetség”-be tartoznak, rajtuk keresztül az ezoterikus hagyományt igyekszik az Apa föléleszteni. „Az idő szabálytalanul folyt, különös csomókat, rövidítéseket alkotva a maga folyásában” - helyeződik el a mesélés az emlékezés, a család fényekhez tapadása és a kiismerhetetlen, a szabályos kronológiába nem illő események egymásba bonyolódó labirintusában.

„Jelenlegi fogalma szerint az önéletrajzi emlékezés azonosulást feltételez” - állítja dialogikus értekezésében Jacques Derrida. Sietve teszi hozzá: „Éppen hogy nem azonosságot. Egy azonosság soha nem adott, kapott vagy megszerzett, nem, egyedül csak az azonosulás végeérhetetlen, meghatározhatatlanul agyrémszerű folyamata tart. Bármilyen legyen visszatérésünk története önmagunkhoz vagy hozzá (chez sói), az otthon (chez sói) „kunyhójába” [case] (a chez a casa), bármiféle Odüsszeia vagy Bildungsroman legyen is ez, bármiképpen szövődjék is az ön, az autosz, az ipse megalkotásának meséje, mindig úgy képzeljük, hogy aki ír, annak már tudnia kell én-1 mondani.”

64