Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)
Derridától idéztem, aki a francia nyelvterület pereméről érkezett a francia nyelvbe, három kultúra egymás mellett elhaladó nyelviségéből a francia bölcseleti múltra reagáló, onnan kinövő, hangsúlyosan én-1 mondó, (elő)hívó, tematizáló, szétolvasó jellegű kultúrába. Derrida „nyelv-regénye”, nyelve létesülésének regénye valójában „annak megmutatása” (lett), hogy mi volt „ennek az önmegmutatásnak az akadálya”, miképpen lett/lehetett személyes nyelvregénye az „én” rádöbbenése (nemcsak) nyelvi behatároltságára. Talán nem túlságosan erőszakolt fordulat innen ismét Bruno Schulzhoz visszatérni. Ahonnan ő a lengyel irodalomba (és képzőművészetbe) érkezett, nem kevésbé nyelvek-kultúrák-világlátások-hagyományok hol párhuzamosan futó, hol egymást érintő, hol egymástól messze távolodó „hármasút”-ja. Schulz számára a nyelvi törvénysértő lengyel írók, a groteszk szemlélet reprezentánsai kínálhatták föl a nyelvi beilleszkedés újszerű kódexét, tették lehetővé, hogy a rajzaiban is érzékelhető chagalli látás a lengyel nyelv egy 1930-as évekbeli változata révén indíthassa meg a maga befogadástörténetét, és ezzel az irodalmi gondolkodás téridős szemléletét új fölismerésekhez juttassa. „Szinkretista” mítoszértelmezése mindenekelőtt külső vonásaiban rokon a vele egy időben bibliai tárgyú tetralógiáján munkálkodó Thomas Mannával, legalább olyan mértékben, ha nem bensőségesebben, értelmezi át a maga számára Kafka „mitologizmus”-át. S ha mai nézőpontunkból elsősorban az önnön írására reagáló, a nyelviségében élő „én”-t tematizáló író jelentősége hangsúlyozódik, ebben erőteljes része van annak, hogy Schulz az „önéletrajzi regény” vagy a „novellaciklus” fogalmi körét, megkülönböztető sajátosságait előbb szétrombolta, majd újraépítette. Cikkeinél, leveleinél, írótársai műveire történő, mindig megfontolást érdemlő reagálásainál talán beszédesebb, jellemzőbb az a záró bekezdés, amelyet (Edzio című története végén) nem pusztán az álomba merülő, ott kiteljesedő vagy ott igazi önmagukhoz eljutó emberekről gondol el, hanem leírását, szemléjét történet által szerveződő világ-, tehát műértelmezéssé emeli. Schulz labirintusos házai mintegy Kafka zegzugos kastélyának, illetőleg előszövegéül tételezett comeniusi Fortuna-kas- télynak, egy világszínpad-változatnak XX. század közepi megfelelői, amelyekben ott őrződik az Osztrák-Magyar Monarchia Galíciájának emléke. Ez az emlék tör át a feledésen, válik Schulz mesélése nyomán olyan szöveggé, amely egy legendaként született, újraírt világ sokszerűségét örökíti tovább. Elsősorban azáltal, hogy a Monarchiaszövegben föltárja az emberiség kollektív emlékezetét, azt a mítoszt, amely olykor de- formáltan ugyan, mégis tartalmazza az ősi és mindig megújuló alaptörténetet a történetek létrejöttéről: a szent és a profán kölcsönös viszonyairól, a Paradicsom elvesztéséről, tévedésről és tévelygésről. De a szüntelen keresésről is, mindenekelőtt a tűnő idő nyomába eredő elbeszélőről, aki a valaha látott, ám töredékessé silányodott Könyvek Könyve képeinek rejtélyeit szeretné megfejteni. „Az egész voltaképp nem más, mint egyetlen nagy, énekekből, fejezetekből és rapszódiákból álló, a ház alvó lakóira osztott történet. Amikor az egyik abbahagyja és elhallgat, másvalaki folytatja helyette, és így vándorol ez az elbeszélés ide-oda, nagyívű epikai fordulatokkal, miközben az emberek ott hevernek a ház szobáiban tehetetlenül, mint valami nagy, süket mákgubó rekeszeibe zárt mákszemek, és e lélegzetvételből növekednek tovább, a hajnal felé.” Lehetséges, hogy e néhány mondat a tragikus véget ért Schulz pálya- és életrajzára is vonatkoztatható? * * Radnóti Miklós ford. 65
