Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)
lás szembesül a külső realitással, amely éppen ezáltal tűnik szétesőnek, esetlegesnek, kevésbé értékesnek, talminak. A Monarchia-koiné téri egységének a kisvárost nevezhetjük meg, illetőleg a gyermekkor városrészét, városnegyedét, szótárául pedig a megnevezett szerzők műveit, vizuális emlékei közé sorolhatók a vasútállomások, az egykori városfalak közé szorult, részben lebontott sikátorok, zegzugos átjáróházak, vidéki udvarházakat idéző épületek, sárgára festett vasútállomások éttermei (a „restik”), általában a kopottabb, ám ezüsttükrös kávéházak. E világ személyiségei többnyire a múltat képviselik, mintegy kiesni látszanak az időből, amely maga is mállni kezd, összezavarodik, a periódusok egymásra/egymásba épülnek. A személyesség inkább az egyes szám első személyben válik egészen nyilvánvalóvá, az autobiográfia azonban áttetsző leple az autotematikának, az önéletrajz pusztán látványos kifejeződése annak a tárgyi és szellemi környezetnek, amelynek Történetté válását jegyzi le a szerző, aki mind nyelvében, mind személyiségében mintegy megszólaltatja az egymással szembefeszülő világokat. Babits Mihály szavával szólva: „Életem egy kis vidéki városban kezdődött, a múlt század nyolcvanas éveinek elején: olyan ez, mintha regényben olvasnám”. Felidézve, milyen szerepet játszik Schulz életében és novelláiban a könyv meg az írás/Irás, ismét Babitsosai erősítem meg a lengyel író ideérthető passzusait: „Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott.” Innen következtethető az írói törekvés az önsokszorosításra, amely érzékelhető akkor, ha a szerző szétosztja önmagát szereplői között, de érzékelhető akkor is, ha - miként Schulz - több vágányon futtatja mesélését. Babits Mihály egy mondatát ezért írom ide: „mindannyian többek vagyunk, mint amik vagyunk, s minden íróban sok más író él azon az egyen kívül, akit az élet és körülmények kialakulni engedtek.” Mindez azért kerülhetett szóba, mivel Schulz - mint láttuk - önéletrajzi regényként minősítette a talán inkább novellaciklusként besorolható köteteit, és a kutatás jó része Schulz véleményét fogadta el. A novellaciklus-regény esetleges vitájában pro és contra érvek mindkét részről fölemlegethetők. Aligha beszélhetünk egységes, összefogott történéssorról, inkább az írói időfelfogásnak jórészt megfelelő időingadozásokról, az ismétlődések szabályokat felrúgó „csapongásá”-ról, a közelinek és távolinak érték- és jelentőségvesztéséről. Ugyanakkor a vissza-visszatérő szereplők mégis valamiféle egység-képzetet tudatosítanak, némi állandóságot kölcsönöznek az önálló (al)címmel rendelkező történéseknek. Igaz ugyan az, hogy egy viszonylag egységes kozmogóniába illeszkednek bele a mesélés „mozaik”-jai, azaz a történetek, amelyek valóban egyetlen történet, azaz egyetlen, több helyről összetevődő mitológia különféle részletei, ennélfogva egy földerítendő utalásrendszer segítségével akár közvetlenül is egymásra vonatkoztathatók. Ugyanakkor nem egyszer folytatásai egymásnak, hiszen az evilági kronológia csak a frazeológia szintjén érvényesül, például az évszakmegjelölések révén. Ezzel szemben az évszakok jelképesen értendők, teremtő természetként funkcionálnak, a köznapi mellett szimbolikus-mitikus jelentéssel is rendelkeznek. Schulz egyébként az általa tolmácsolt Kafka-kötet utószavában szól minden idők és nép misztikájának közös örökségéről, amely szerint (gondolom tovább) az önéletrajzot autotematikusan fogja föl, így a szellemi tapasztalat, a művek alkotásáé is, viszonyrendszerben kaphatja csak meg adekvátnak tetsző megnevezését. Ide utal a kabbalista hagyomány, amelyből az olvasható ki, hogy a Szent Könyv, a Tóra minden olvasójához saját arcával fordul, lényegében a hagyományolvasó szerepét és felelősségét növeszti mítoszi méretűvé, úgynevezett önéletrajzába applikálódik az előszövegek földolgozása révén a világtörténet. Ennek következtében az én-megsokszorozódás archetípusok formálódásához járul hozzá: Schulznál a Jákob-József-, valamint a század- fordulósán modern, kafkai-expresszionista apa-fiú-történet helyeződik a Könyvek Könyve távlatába. így mindegyik Schulz-elbeszélés a Könyvek Könyve egy fejezete63
