Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)

éves korában feszítették meg, támadt föl, így a szent szám megduplázódása a numen adest jelzésével is bír). Mindennek tudatában írom le a XXXIII. fejezet első mondatát: „Eddig a kanonikus történet”. A történet „mitológiává” kanonizálódhat, de értelmezhető, miként a következő mondatban áll, egyszerűen „hivatalos” történetként. Mindenképpen ambivalens a lehetséges jelentés, az emlékekből formálódó, a tárgyi világot integráló „história” aligha számol az elbeszélés töredezettségével, inkább maga idézi elő azokat az „üres helyek”-et, „melyekben hamar megtelepszik a tavasz”. Az „üres helyek”-re vezeti vissza a kutatás, másképpen szólva a meghatározhatatlanság/meg- határozatlanság modern elvére mindazokat a kísérleteket, amelyek a fantasztikum és a valóság közé helyezett elbeszélést, annak tematikáját és e tematikából következő, illetőleg azt szinte meghatározó előadásmódot jellemzik. Schulz különnemű minőségeket von össze, narrációs elemek, retorikai „egységek” jelképpé válni készülő jelölésekkel párosodnak, alkotnak mondatot, fogalmi tényezők személyesednek meg, környezeti világ kap emberi vonásokat, és lesz a kanonikus történetből, melyből hiányozni látszik „az igazság”, a kanonikus történetek alatt/mögött meghúzódó nem-hivatalos történet. „Hol is bújhatna meg a kiátkozott igazság, hol is lelhetne menedékre máshol, mint ott, ahol senki sem keresi - a vásári kalendáriumokban és koméniuszokban, a koldusok és kéregetők énekeskönyveiben, amelyek egyenes ágú leszármazottjai a bélyegalbumnak? ”

A bélyegalbum (majd a panoptikum) létre ébredése, a figurák kilépése körülhatá- roltságukból, történetté szerveződésük egyben kanonikus és nem kanonikus szövegek összecsapását eredményezi, a hivatalos (tudat által ellenőrzött) és a nem hivatalos (ha úgy tetszik, a „népi nevetéskultúrában” otthonos) szemlélet ütközik meg egymással, tárja föl a kanonizált világértelmezés által a háttérbe szorított kalendáriumi, fél- népi/népi tudat szövegezte igazság szubverzivitását, amellyel kétségbe igyekszik vonni a történet hivatalos változatát. Ugyanakkor visszavonhatatlanul végére ér a gyermekkori József-álom periódusa, „eltávolodtam e korai álmomtól”, mégis: „ez az elévült álom menti meg az életemet”. Az elbeszélő kezére bilincs kerül, a bebörtönzött- ség, a meghatározottság, a kijelöltség lesz immár örökre osztályrésze, a József-álom, a bélyegalbum, a panoptikum múlttá, emlékké válik, a Monarchia-szöveg részévé, állandó hivatkozási lehetőséggé. S amikor az utolsó pont befejezettnek minősíti a Tavasz című elbeszélést, látszólag véglegesnek nyilvánítja a novella szövegét, szerzői távolságtartással jelzi a búcsút a „zseniális korszak”-tól, az álomszerűtől, addigra a kanonizált történet megnevezés immár a Tavaszra is ráillik, Bruno Schulz elbeszéléskötetében kijelöli helyét, amely lehetővé teszi paratextualitásának fölfedését. Ugyanakkor éppen azáltal, hogy az elbeszélő maga figyelmeztet értelmezési zavaraira, az elbeszélés üres helyeire, az emlékezés logikájának időnkénti botlásaira, hű marad a Monarchia-szöveg sokrétegűségének, groteszkbe hajló vonásainak tételéhez, szecessziós, újromantikus nyelvi játékok segítségével a szöveglabirintusban bolyongó elbeszélő figurájához, akinek keresése a kanonizált szövegtől indul a nem kanonizált, az aligha kanonizálható felé. Itt, ezen a ponton gondolható el az a szélesebb kontextus, amelybe a trieszti Claudio Magris helyezte Schulzot, az általa, valamint az olasz Italo Svevo, a Jugoszláv” Miroslav Krleza és Ivó Andric (s tegyük hozzá: a mi Krúdy Gyulánk) által teremtett Monarchia-koiné világába.

Ennek a koinénak egyik legfontosabb jellemzője a világnak oly jellegű megosztottsága, amelynek fölismerése az autobiográfiát a világszerűség rangjára emelve a korszakküszöbhöz érést tudatosítja. A „régi” és az „új”, a meghitt és a „modern” kereszteződési pontján kezdenek átrendeződni a viszonyok, ennek következtében nemcsak a külső, hanem a benső világtér is nem egyszer kaotikusnak tetszik, s bár mindenekelőtt Italo Svevo és a trieszti kör írásaiba tör be a pszichoanalízisnek Freud megalapozta és leírta, személyiséget leírni/meghatározni törekvő módszere, az álomszerű, az akaratlan emlékezés, felidéződés, a gyermekkori időbe és térbe visszagondo62