Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)
mélyben íródott, és nyomon követhetők benne bizonyos események és élmények a szerző gyerekkorából. A Fahajas boltok önéletírás, vagy inkább szellemi genealógia, katexokhén genealógia, mert szellemi családfámnak oly mélységű távlatokat nyit, ahol az már mitológiába, mitologikus sejtelmekbe vész”. Nem csekély leegyszerűsítéssel itt tapinthatjuk ki az önéletírás-elbeszélések „fantasztikumát”; ugyanakkor, ha valóban groteszk autobiográfiaként és/vagy novellafüzérként olvassuk Schulz e kötetét (és a következőt is), akkor aligha feledkezhetünk meg azokról az irodalmi/kulturá- lis előszövegekről, sőt, közkeletűvé vált „mitologémák”-ról sem, amelyek a valóságosnak jelzett drohobyczi környezet fikcionáltságának keretébe illeszkednek, továbbá az idő- és térviszonyok szimbolizációjának folyamatát is fölidézhetjük, amely az egymás- mellettiséget részesíti előnyben az egymásutánisággal szemben, a bárhol létezhető, szerveződhető labirintus teremtődését, amely meghatározza, körbe keríti a veszélyeztetett egzisztencia mozgási és játékterét, ám ellentétben az antikvitás labirintusával, nem rendelkezik centrummal. S bár maga Schulz mesélésről és nem annyira meséről beszél, „történetek” létrehozásáról és nem a népképzelet hitelesítette meseszegmensek újra/újjászerkesztéséről, aligha lehet mellőznünk a romantikában új alakot kapó, a felvilágosodás didaktikus mesemondását megkérdőjelező és nem egy ízben a groteszk felé hajlító mese/történet- mondói magatartásra visszapillantást, nevezetesen a már más összefüggésben előkerült Hoffmann megemlítését. Meletyinszkij az egyik Hoffmann-művet jellemzi „mí- tosz-mese”-ként, megállapítván, hogy a német romantikus „könnyedén felhasználja és torzítja is a skandináv mitológia egyes szereplőit és helyzeteit”, másutt pedig az „alsó mitológia” föltámasztását tulajdonítja a német romantikának, s ezzel szoros összefüggésben „a föld, levegő, víz, erdők és hegyek különféle kategóriájú természeti szellemeinek, a szilfideknek, sellőknek, vízi tündéreknek, szalamandráknak, gnó- moknak stb. a szerepeltetését”. Egészen közel jutunk Bruno Schulz világához akkor, amikor Meletyinszkij a „félig mesterséges emberkék iránt tanúsított érdeklődést” jelzi, mint több német romantikus írói világának karakterisztikumát. A (prágai) Gólem- hagyománynak a szintén prágai német nyelvű irodalom közvetítésével (Meyrinck!) európai irodalmi jelenséggé szélesült tárgya egyként őrizte a zsidó, a prágai, a romantikában átértékelődött mitikus/ezoterikus örökséget; s így majd ennek átminősítését végzi el a maga „gépemberi” víziójának lejegyzésével Schulz „maneken”-történetei- vel. Az átstrukturálás módszere hasonlatos lesz ahhoz, amit (még mindig Meletyinszkij fejtegetéseire hivatkozom) a német romantikusok „mítoszteremtés”-eként összegezhetünk: „hangsúlyozottan szabadon kezelik a hagyományos mitológiai képeket, néha ironikusan játszanak is velük, különféle mitológiák elemeit kötik egy csokorba, s gazdagon merítenek tulajdon mítoszszerű képzeletükből”. Meletyinszkijnek ehhez a megállapításához párosíthatjuk Schulz önjellemzését: a „valóság mitizálásá”-ra vállalkozott, nem képzeletének tulajdonít mítoszi eredetet, hanem a felejtett beszédnek, azaz a történéseket és a történeteket alkotó szavaknak. A tételben bennerejlik egy valaha volt „tökéletes nyelv” képzete, amely a történelemmé formálódott/torzult kronologikus szemléletben széttört és csupán „legtisztább fogalmaink és kifejezéseink” őrzik „mítoszok és hajdanvolt történetek távoli” emlékét. Ami ezután következik, még inkább tanúskodik arról, hogy a Schulz-genealógia mitikus távlataiban nem pusztán az újraelbeszélés ironizáló gesztusai ismerhetők föl (a kicsinyítés, a túlzás, a halmozás, netán a fantasztikum), hanem talán még beszédesebben magának az elbeszélőnek és az elbeszélésnek, a mesélés alanyának és tárgyának önironizálása, és ezen keresztül a részleges vagy teljes elbizonytalanítás is: hiszen nem pusztán a genealógia főszereplőjévé vált Apa magatartásában rejlik a fenséges és a komikus, a tragikus és a tragizáló találkozása, hanem a krónikás/elbeszélő sem mentes ettől, hiszen elképzelhető, miszerint nézőpontja torzító, csak pontatlan, mindössze a felszínig hatoló megfigyelésekre adhat lehetőséget, valójában az 53
