Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)

előszövegek kínálta modalitással él, illetőleg nem ismeri ki magát abban a homállyal, köddel, váratlanságokkal teljes hiteles és egyértelmű értelmezést kínáló információkban szűkölködő világban, amelynek alapvető karakterisztikuma hasonló a labirintuséhoz. Kiegészítésül Alois Woldan leírására hivatkozom, ő szemrevételezi a Schulz téridős elképzeléseit meghatározó „mindig zárt belső terek”-et, ezek „metanyelvi-mitoló- giai szinten intim, rendezett kozmoszt jelentenek, amelyet azonban ismételten fenyeget a labirintus káosza, amely minden szobában fölbukkanhat”.

A kozmosz kaotikussá omlássá és a genealógia tagjainak alapvetően megosztott lénye (szubjektuma) mintegy kölcsönhatásban áll egymással, és ez összefüggésben látszik lenni az archetipikus szituációk újragondolásával. Visszautalva a korábbi Meletyinszkij-idézetre, az átváltozásnak mitologémájára hivatkozom, amelynek alulretorizálása nemcsak Schulz mitikus képzeletének természetéről árulkodik, hanem választott előszövegeihez való viszonyáról is. Ugyanis az átváltozás „világira dalom’’-történetét szemlélve egy Ovidius-Goethe-Rilke sor is fölvázolható, miközben lehetetlen nem gondolnunk a történet elágazásaira: amikor már talán nem annyira a metamorfózisnak az antikvitásban megformálódott jelentése tematizálódik, hanem a klasszika vagy a romantika irodalmává újraelbeszélt alakja, részint Thomas Mann Lotte Weimarban zárójelenetének átváltozás-értelmezése révén (a Selige Sehnsuchtot újramondó regényhős-Goethe monológjában), részben Kafka depoétizáló, generációs konfliktust egyszerre mitikussá és demitizáló jellegűvé növesztő/torzító eljárását fölidézve. Első megközelítésben Schulznál a százlábúvá váló Apa Az átváltozás Gregor Samsájára játszik rá, még akkor is, ha nem a fiú, hanem az Apa rákká vagy skorpióvá változása döbbenti meg a családot, s kezd új fejezetet a családtörténetben; még akkor is, ha a családtörténet rendje egészen másképpen szerveződik Kafkánál, mint lengyel fordítójánál. Még akkor is, ha Az átváltozás szemléletessé, allegorikussá teszi azt, ami korábban rejtve maradt, az Apám utolsó szökése viszont oly végjátékot tematizál, amely a távozni, a világból ki/elmaradni kívánó személyiség metamorfózisának tudomásulvételét folyamatában érzékelteti („Azáltal, hogy így részletekre aprózta halálát, hozzászoktatott bennünket elváltozásának tényéhez”). Ez a fajta továbbgondolás, az irodalmi előképek groteszk beteljesüléssé írása figyelhető meg a Csótányok visszaemlékezésszerű víziójában. A metamorfózis deszakralizálása történik meg: a csótánnyá változás közvetlen előzménye egy rítus mozdulatainak utánzása, majd a csótánysz er tartás végzése. A figyelő tudat képzelgése nem hoz bizonyosságokat, csupán a metamorfózis téziséhez ragaszkodik az emlékező. Az Anya kijózanító, mítosztalanító szavai sem eredményezhetik a feloldást: „mondtam már, hogy apád mint ügynök járja az országot; hiszen tudod: sokszor éjjel jön haza, hogy pirkadat előtt még messzibb útra induljon”.

Alaposan fölborul a Kafka-elbeszélés „eredeti” időrendje, a környezet, a történések többi résztvevője, a nem kevesebb titokkal teli tárgyi világ révén leképződik a kozmosz szimbolikus rendje. Minek következtében a Kafka-elbeszélésben transzparenssé vált (családi) viszonyok szintjén új, szövevényesebb alakot kapnak. Csakhogy: már Kafka szövegének átváltozás-értelmezése parodizálni látszik Goethe metamorfózisfelfogását, hiszen az átalakulás nem a stirb und werde „rítusát” követi, nem a létezés mind magasabb fokára lépés, a fokozódás szerint történik, éppen ellenkezőleg: legalábbis a család szemében a lefokozódás, a mélybe hullás, a teljes értékvesztés/vesz- tettség ölt (állati, „féreg”-)testet. S jóllehet, Thoman Mann ironikusan jeleníti meg Goethét, a leginkább a Goethe vonzáskörében kerengő, ám a goetheiség lényegéhez el nem jutó környezet ámuló értetlenségét megszólaltatva, valójában a Goethe-mű és a közkeletűi?) Goethe-képzet sarokpontjai között lebeg a Thomas Mann-i Goethe-figura mindaddig, amíg az említett utolsó jelenetben a talán látomás-Goethe nem érteti meg a metamorfózis, a Verwandlung és a Wandlung lét-teremtő jelentőségét.

54